Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy

A hazai orvostársadalom alakulása a 19. és 20. században (1945-ig)
 írta: Kapronczay Károly

A magyar orvostársadalom alakulására, létszámának növekedésében ösztönző hatást gyakoroltak a hazai közegészségügyi állapotokat rendező alaptörvények (1770, 1876, illetve ennek 1908. évi módosítása), az orvosi-közegészségügyi közigazgatás kiterjesztése, a beteg- és társadalombiztosítás szélesedése, az orvosképzés helyeinek gyarapodása stb. Mária Terézia rendelkezésére 1769-ben megteremtődött a hazai orvosképzés, 1770-ben az állam legfontosabb feladatai közé emelte a közegészségügyet, törvényekkel biztosította annak működését. A XVIII. században az orvosképzés egyetemi formája két szinten – a hatéves orvos-, a hároméves seborvosképzéssel – valósult meg, így az egészségügy területén működő szakemberek elsősorban hazai képzőintézetben szerezhették képesítésüket. Ennek köszönhető, hogy a XVIII. század végén kb. 2-300 főre becsült orvos- és sebészlétszám 1841-ben – az első hiteles orvos-sebészösszeírás szerint – 2207-re emelkedett, amely közül 804 fő volt az egyetemet végzett orvosdoktor, a többi ugyancsak egyetemi képzésben részesült sebész (seborvos és szülészmester) volt. A fennálló törvények a vármegyéket, az önkormányzatokat kötelezte orvos, seborvos és bába tartására, függetlenül a lakosság számától. 1851-ben a magyar korona területén is alkalmazták a birodalmi egészségügyi törvényt, amely már a lakosság létszámához igazodott, 8000 fő után kötelező volt orvost alkalmazni. E rendelkezés ismét előtérbe helyezte a hazai orvoshiány súlyosságát, az orvosképzés reformjának szükségességét, új közegészségügyi törvény megalkotását. A neoabszolutizmus évei alatt a hazai orvostársadalom elméleti szinten előkészítette a magyar orvosképzés reformját, a közegészségügyi törvény szakmai követelményeit stb.

 

A dualizmus kora - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A kiegyezés megfelelő politikai és társadalmi helyzetet teremtett az orvosképzés reformjához, a közegészségügyi törvény (1876. évi XIV. tc.) megalkotásához, a közegészségügyi közigazgatás átszervezéséhez és kiépítéséhez stb. Az előkészítő munka során 1870-ben összeírták a magyar korona területén működő orvosokat és sebészeket. 1870-ben 2004 egyetemet végzett orvos és 2941 seborvos működött Magyarországon. Az orvosok 64%-a külföldi egyetemen szerezte képesítését, míg a seborvosok többsége a pesti egyetem orvosi karán. Az orvosok 41%-a a Monarchia különböző területéről került Magyarországra, elsősorban az 1851. évi birodalmi törvény adta lehetőségek miatt, többségük leszerelt katonaorvos volt.

Az 1876. évi orvosképzési reform következtében megszüntették a hároméves seborvosképzést, annak oktatási intézményrendszerét az orvosképzés céljaira szervezték át, emelték a hallgatói létszámot. 1872-ben megnyitották a kolozsvári egyetemet, amely orvosi karral is rendelkezett. Eötvös József egyetemi reformjai szerint a hazai szakemberképzés négy egyetemet igényelt volna, de az ország akkori pénzügyi helyzete csupán a kolozsvári egyetem megnyitását tette lehetővé. 1870-es évektől a magyar orvostársadalom egyik alapkövetelése az ún. “harmadik orvosi kar” kérdése volt, bár a bécsi orvosi karon tanuló magyar hallgatók létszáma igen tekintélyes volt (kb. 40% magyar volt a bécsi orvosi karon). Az orvosképzés minőségének emelése és a nagyobb létszám kiképzésének érdekében felépültek az 1880-as években a budapesti és a kolozsvári orvosi kar klinikai telepei, kialakították mindkét orvosi karon a párhuzamos tanszékek és klinikák rendszerét, általában a két orvosi karon évente 6-800 hallgató szerzett oklevelet.

Az 1876. évi XIV. tc., vagyis a közegészségügyi törvény 6 ezer főben állapította meg azon lakossági létszámot, amely után a helyhatóságok kötelesek voltak orvost alkalmazni, illetve ilyen lakossági számhoz igazodva körorvosi állásokat szervezni. A városokban is ez a mutatószám érvényesült.

Az ország területén rendkívül egyenetlen volt az orvosok területi elosztása, hiszen az orvosok 51%-a városokban élt, kiváltképpen a fővárosban, ahol az orvosok 22%-a működött. Az 1851 után kialakított községi orvosi rendszer erénye a lakosság lélekszámához való igazodás, amit az 1876. évi közegészségügyi törvény is alapelvének fogadott el, viszont akkor a meghirdetett állások 60%-át seborvosokkal töltötték be. 1876 után is sok helyen – a meghirdetett állások 30%-ában – kénytelenek voltak az alacsonyabb képesítéssel rendelkező seborvosokat meghagyni, bár ezt a képzési formát az egyetemi reform megszüntette, az utánpótlást felszámolta. A képzés fellendülése következtében 1876-ban 3000 orvos (továbbá 2547 seborvos) működött hazánkban, amit 1500 képesített bába segített. 1878-ban a kialakított községi orvos-állások 56, 8%-a, 1895-ben 83, 7%-a volt betöltve, ez utóbbi létszámban csupán 2, 7% volt a régi típusú seborvos. 1878-ban 43, 2%, 1895-ben 26, 2% volt a betöltetlen községi (vagy körorvosi) állás. A közegészségügyi törvény végrehajtásával, az orvosképzés reformjával valóban jelentősen javult a vidék orvos-ellátottsága, amit kiegészített a hatékonyság másik tényezőjeként a kórházak és a betegágyak számának jelentős emelkedése: 1900-ban 395 kórház 35 ezer betegággyal működött. Az ország területén továbbra is jelentős volt az orvosok, illetve az orvosi ellátás aránytalansága: továbbra is a városokban működött az orvosok 42%, ami a kereseti lehetőségekre is erős kihatással volt. A vidéken, elsősorban falvakban működő orvosok többsége – közel 70%-a – megélhetési gondokkal küzdött, az 1906-ban elvégzett felmérés szerint kénytelen volt hivatása gyakorlása mellett más kiegészítő tevékenységet is folytatni, hiszen a nem biztosított betegek képtelenek voltak a minimális 10 krajcáros beteglátogatást kifizetni, nem beszélve a gyógyszerek költségéről. A községben dolgozó orvosok éves keresetének minimuma 180 korona, az átlag 1102 korona volt, míg a városban élők – itt élt a biztosított betegek 95%-a, a tehetősebb polgárság zöme – minimális keresete 1500 korona, átlaga 2200 korona volt. A vidéki orvosok érintkeztek legélesebben a lakosság egészségi állapotának romlásával, a járványos betegségekkel, a szociális ellátottság és helyzetből eredő gyermekhalandóság riasztó adataival stb. A vidéki orvosok mozgalmát erősítette saját helyzetük megoldatlansága (nyugdíjképtelenség, romló anyagi viszonyok, az orvos közigazgatási felhatalmazásainak ellentmondásai stb.), ami saját érdekvédelmi szervezetüknek, a Vidéki (községi) Orvostársaság megalakulásához vezetett, másfelől erősödtek a politikai szervezetekben, mozgalmakban és pártokban az orvosok részvétele. A vidéki és a városi orvosmozgalmak több ponton (a nyugdíjkérdésben, az etikai és a testületi érdekvédelem kérdéseiben) találkoztak, a magánpraxis kérdésében távolodtak (a városiak védték, a vidékiek a nyugdíj és a magasabb fizetés megoldása után feladták volna). A 1900-as évek éveiben ismét felélénkült az orvosok részvétele a politikai mozgalmakban, amely a kiegyezést követő években alábbhagyott. A magyar orvostársadalom a nagy történelmi fordulókon (reformkor, szabadságharc, kiegyezés) tevékenyen részt vállalt a politikai folyamatokban, majd a közjogi harcok idején fokozatosan visszavonult, elsősorban szakmai kérdésekkel foglalkozott. Jelezte ezt a folyamatot, hogy a kiegyezést követő két országgyűlési ciklusban 14 orvosképviselő foglalt helyet a parlament alsóházában, 1875 után mindössze 5, az 1890-es években 2 orvos parlamenti képviselő volt, a felsőházban is csak az egyetemi közjogi méltóságként (rektor) voltak jelen. A közegészségügyi törvény 1908. évi kiegészítése, illetve a kornak megfelelő módosítása részben a felélénkült orvosmozgalmaknak is volt köszönhető.

Az 1908. évi közegészségügyi törvénymódosítás az orvostartás lélekszámi határát 5 ezer lakosban állapította meg, a bábák esetében 800 főt határozott meg. Ennek megfelelően 300 községi orvosi, 1307 körorvosi körzetet állapítottak meg, az 1908. évi orvos-összeírás szerint Magyarországon 4925 orvos működött, a nemzetközi összehasonlító statisztikai módszerek szerint 10 ezer lakosra 1, 88 orvos jutott. Ez nemzetközi viszonylatban közepes átlagnak számított, hiszen Európában az arányok a következők voltak: Ausztria 4,01, Németország 5,1, Franciaország 3,9, Olaszország 6,3, Svájc 6,1, Spanyolország 7,1, Belgium 5,2, Anglia 6,1, Oroszország 2,7. Meg kell jegyeznünk, hogy Olasz-, Spanyol-, Oroszország és Anglia esetében figyelembe kell vennünk, hogy ott még továbbra is kétszintű (orvos és seborvos) képzés folyt, akik bizonyos helyeken (így a hatósági orvos-állások betöltésénél) egyenlő eséllyel pályázhattak és működtek. Az 1906. évi összeírás szerint a hazai orvosok 41,6%-a városban, 58,4%-a vidéken működött, az orvosok 10,1%-a Budapesten élt. A városokban 10 ezer lakosra 11,7, a vidéken 1,7 orvos jutott. Ez is magyarázatul szolgál arra, hogy az 1910. évi statisztika szerint hazánkban a halálozási statisztika elég rossz mutatót tüntetett fel: 1000 lakosra 24,7 halálozás jutott, míg a szomszédos Ausztriában 17,6 volt. (Oroszország 29,1, Itália 22,2, Franciaország 21,5, Németország 22,2 volt). 1908-ban a kórházak száma 427 volt, a betegágyak száma megközelítette a 42 ezret, a kórházakban működött a hazai orvoslétszám 13,5%-a. A hivatalos álláspont szerint Magyarország kiegyenlített betegellátásához 10–12 ezer orvosra lenne szükség, ami ismételten az orvosképzés reformját, a képzési helyek gyarapítását sürgette. Ezért is vetődött fel Eötvös végre nem hajtott egyetemalapítási tervének megvalósítása. Így született meg 1912-ben a debreceni és a pozsonyi egyetem megalapítása, a két új orvosi kar megszervezése. Addig a budapesti és a kolozsvári egyetemen emelték a hallgatói létszámot (évfolyamonként Budapesten 500, Kolozsvárott 350) a képzésbe bekapcsoltak – az rk. és az egyetemi magántanári karon keresztül – több, az egyetemi városokban levő kórházat. Felmerült – nem szakmai körökben – a képzési idő esetleges csökkentésének lehetősége is, amit maga az orvostársadalom vetett el. A 1900-as évek éveiben erőteljessé vált a biztosítóintézeti ellátás kiépítése, így az 1910. évi statisztika szerint a hazai orvostársadalom 35, 4%-a valamilyen formában kapcsolódott ehhez. Az első világháború előtti években az orvostársadalmat két fontos kérdésben kibontakozott vita is foglalkoztatta: a nők orvosi pályára lépésének kérdése, valamint a zsidó vallású orvosok számának korlátozása. Az első kérdésben a döntést a nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése döntötte el (1894), amelynek következtében az I. világháború évéig mintegy 80 orvosnő működött a hazai betegellátás területén, elsősorban gyermekorvosként. Az orvosi pályán az 1867. évi zsidó egyenjogúsítási és a zsidó vallást a bevett államvallások közé besoroló 1895. évi törvények megszületése előtt és után jelentős (és minden korlátozó intézkedések nélkül) számú zsidó vallású orvos működött, csupán annyi megkülönböztetéssel, hogy nem nyerhettek el egyetemi katedrát, nem nevezhették ki őket állami hivatalba. Az 1895. évi törvény értelmében e korlátozó intézkedések megszűntek, szabaddá vált előttük is az előbbi területek. Viszont a 1900-as években erősödő hazai antiszemita mozgalmak a vallási arányok megtartását kívánták elérni az értelmiségi pályára lépők esetében is, az ún. numerus clausus bevezetését az orvosi karokon, a közhivatalok viselésénél is. Erre az első indítvány 1913-ban történt a felsőházban, aminek megvitatására az I. világháború miatt nem kerülhetett sor.

 

A két világháború között - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az I. világháború komoly vérveszteséggel járt a magyar orvostársadalomra, a frontokon és hadifogságban 694 orvos vesztette életét, a hátországban rendkívüli tehervállalást jelentett a katonai szolgálatra be nem hívottaknak. A dualizmus válsága, a világháború nehézségei ismét felerősítette az orvosok politikai érdeklődését, egyre nagyobb számban vettek részt a politikai mozgalmakban, a radikális és baloldali szervezetekben. Ez lett a gyökere annak, hogy egyre jelentősebb arányban növekedett szociális érzékenységük, de kialakultak baloldali és jobboldali önálló politikai jellegű szervezeteik (pl. A MONE, MOVE), gyakran szélsőséges politikai eszmékhez is csatlakoztak. Az I. világháborút követő területi elcsatolások okozta belső migráció után az első valós adatokat tartalmazó felmérés (1920) adatai szerint a trianoni Magyarország területén 7,6 millió lakosból 4324 orvos volt, amely létszám 1926-ban 6068 lett. A különbözetet nemcsak az elcsatolt területekről elmenekült vagy áttelepült orvosok adták, hanem már a négy orvosi kar (Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs) intenzív képzése is. A kolozsvári orvosi kar Szegedre, a Pozsonyi Kar pedig Pécsre települt, míg az új karok közül Debrecenben folyt egyenletesen a kar szervezése. Az 1926. évi adatok szerint Magyarország lakossága 8,4 millió volt, közel 1 millióra tehető az elcsatolt területekről történt áttelepülők száma. Országosan 1 orvosra 1394 beteg jutott, az orvosok 43%-a Budapesten működött, ahol 1 orvosra 356 lakos jutott. Budapesten 2609 orvos élt, míg a többi városban (50) 1665 orvos, de a vidéki városokban az ország lakosságából 1,7 millió ember élt. Vidéken 1814 orvos működött, ahol a lakosságból 5, 7 millió ember élt. A legjobb orvos-lakos arányt Pécs (1: 406), Kaposvár (1: 627), Baja (1: 660) és Szeged (1: 889) mutatta, míg a legrosszabb átlag a következő helyeken volt: Hódmezővásárhely (1: 1382), Kecskemét (1: 1850), Hajdúszoboszló (1: 2677), Hajdúnánás (1: 2603). Még nagyobbak voltak az eltolódások a falusi és a tanyai lakosság orvosokkal való ellátásában. A Békés megyei lakosság volt relatíve a legjobban ellátva, mert ott egy-egy orvosra 2254 fő jutott. Legrosszabb volt a helyzet Baranya megyében, ahol a falvakban egy-egy orvosra 4590 lakos gyógyítása hárult. Budapesten, a belső területeken 1000 lakosra 4 orvos jutott, a peremvárosokban: Újpesten 1, Budafokon 0,8, Kispesten 0,6, Pesterzsébeten és Rákospalotán 0,4. Éppen ezért a főváros kormányzata gondosan számolt a letelepedő orvosok megélhetési lehetőségeivel, adminisztratív eszközökkel befolyásolta az orvosok arányos megoszlását: hatósági orvosi állások szervezését orvosi lakások biztosításához kötötte, az orvosi magángyakorlatot is befolyásolták, megadott körzethez igyekeztek kötni. Ennek az elvnek megvalósítását javasolták a kormányzati szerveknek is, ennek következtében 1926-tól országosan megindult az orvoslakás-építési program, amelynek következtében az orvos nélküli községek állami költségvetésből biztosított pénzalapokból orvos lakásokat építettek, így igyekeztek befolyásolni az orvosok letelepedését.

A Népjóléti Minisztérium léte kedvezően befolyásolta nemcsak az egészségügyi kormányzat munkáját, hanem az orvosi ellátás kiszélesítését is. A biztosítási jogszabályok egyesítése (1923), az 1927. évi XXI. tc. (az ún. Biztosítási törvény) megszületése valóban szélesítette a biztosítási betegellátás kereteit, jelentős számú orvost vont be főfoglalkozásúként e tevékenységbe. Viszont a mezőgazdasági lakosság biztosításának megoldatlansága (mintegy 1, 3 millió lakos) nem javította a vidék orvos- és betegellátását, sőt élesebb formákat öltött a város-vidék ellátási különbsége területén.

Az 1938. évi statisztika szerint a 10590 orvosból 5866 vidéken, illetve vidéki településen dolgozott, az orvostársadalom 58, 2%-át jelentették. Budapesten, illetve városban élt 4734 orvos, az orvostársadalom 44, 3%-a. Budapesten 2043 orvos működött, az orvostársadalom 19%-a. Az 1926. évi orvoslakás-építési program egyik eredményének lehet minősíteni, hogy változtak a vidék-város orvos-ellátásának arányai, viszont a vidéki orvosi állások (községi és körorvosi) 10,3%-a még betöltetlen volt, illetve a körorvosi helyeket helyettesítéssel vagy a körzetek ideiglenes átrendezésével (a községi orvosok körorvosi megbízással, való kiegészítésével) biztosították. A felmérések szerint a városokban 25%-os orvos-felesleg mutatkozott, Budapesten 35%-os volt, a fővárosban, átlagban 630 állás nélküli orvos élt.

Az 1930-as évek elején orvosi „túlképzésről” beszéltek, sőt elhangzott olyan javaslat is, hogy csökkenteni kell az orvostanhallgatók létszámát. Az 1936. évi felsőoktatási kongresszuson ennek ellenkezőjét bizonyították a hazai orvostársadalom képviselői, sőt az OTI és Johann Béla is az egészségtelen orvos-elosztásról szólt, s a körorvosi állások (2317) átszervezését, állandó orvosi hellyé szervezését javasolta. Ezzel egy időben szélesíteni kívánták a szakorvosi képzést, amely valójában az 1920-as évektől vált általánossá, 1926-tól kórházi állást csak szakképesítéssel, illetve annak megszervezésével lehetett betölteni. 1940-ben végzett felmérés szerint jelentős volt a kórházi szakorvosi hiány, amelynek tudatában, 1940-ben könnyítették a szakorvosi képesítés megszerzésének feltételeit. Az 1942-ben végzett felmérés szerint átlagban 1 kórházi orvosra 40 beteg jut, amit elégtelennek minősítettek, bár a háború miatt ennek javítására nem nyílt lehetőség. Viszont éles formában jelentkezett a zsidótörvény következtében beállott súlyos megkülönböztetés: az 1939. évi IV. törvény értelmében az Orvosi Kamara 1939-ben még csak megjelölte a zsidó vagy zsidó származásúnak minősített orvosokat, nem tiltotta el őket a hivatás gyakorlásától. A munkaszolgálat bevezetése, illetve az 1943. évi fajvédő törvények megszületése már a pályáról is eltiltott orvosokat, amit – elsősorban a frontra való kivezényléstől való mentesítés érdekében – alig enyhített az a törekvés, hogy katonai szolgálatra vezényelt keresztény orvosok helyettesítésére “vezényelték” a munkaszolgálatra kényszerített zsidó orvosokat. Ez 1944. március 19-e után megszűnt, a zsidó orvosokat munkaszolgálatosként a frontvonalakra vezényelték, vagy megfosztva állásuktól eltiltották a gyakorlattól, gettókba telepítették.

A magyar orvostársadalom szociális érzékenysége és létszáma ellenére a magyar parlamentben jelentéktelenül képviseltette magát. Igaz, részt vett a különböző politikai pártok tevékenységében, politikai jellegű szervezetei viszont (akár bal-, akár jobboldali jellegűek voltak) az ország politikai életében erőtlennek és jelentéktelennek bizonyultak. (Például a MONE mindössze kb. 500 taggal rendelkezett, hasonló létszámmal bírtak más szervezetek is.) Direkt, vagyis érdekképviselettel csak a felsőházban rendelkezett, ez is főméltóságra emelt orvost jelentett, illetve az egyetemekről delegáltak képezték. Az 1920. évi ún. Alkotmányozó nemzetgyűlésben 4, az azt követő ciklusban 5, majd általában 4-5 orvosi diplomával rendelkező képviselőt választottak be az alsóházba különböző pártok képviseletében.

 



    
info 1