Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy

Habsburg közegészségügyi reformok a magyar korona területén a 18. században
 írta: Kapronczay Károly

 

A birodalmi egészségügyi rendszabályok - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A Habsburgok fennhatósága alatt állt – kivéve a magyar koronát – területekre vonatkozó egészségüggyel kapcsolatos intézkedések megfogalmazása és kiadása a 18. század közepén történt. A Birodalmi Rendtartásnak nevezett főszabályzat (1770) két előzményre épült fel: az egyik az 1753-ban, Prágában kiadott általános Orvoslási Szabályzat volt, amit gyakran említenek Prágai Rendtartásnak is. A másik a Járványüggyel kapcsolatos (1755) általános Közegészségügyi Rendszabály és Utasítás a közegészségügyi tisztviselőknek a Belső-ausztriai Tengermelléken”, amit a szakirodalom Trieszti Közegészségügyi Főszabályként említ. Mindkettő az 1770-ben kibocsátott Birodalmi Orvosi Rendtartás előzménye és beépített szerves része lett. A Prágai Rendtartás – amely az örökös tartományokra is vonatkozott, csak csekély módosításokkal került be a birodalmi rendelkezésbe, de a trieszti rendtartás jelentős átalakításokon esett át, a tengeri és személyforgalomra vonatkozott rendelkezéseket a szárazföldi vonatkozásokra kellett kibővíteni. Ez utóbbi rendszabály a birodalom járványvédelmi törvénye lett. Ugyancsak ezt törvényt kiterjesztették Horvátországra tengerpartjaira (1757), valamint Friaul tartomány kikötőire és tengerpartjára szóló kiegészítés (1764) is. A vesztegzár védelmét hangsúlyozta az 1766-ban kiadott törvény is, amely a megszegőket halálbüntetéssel sújtotta. Ez a birodalmi törvény azután megismétlődik a Birodalmi Rendtartásban is, de a magyar egészségügyi törvényben is.

Az előbbi rendtartások megszerkesztésében és megfogalmazásában egyértelműen kimutatható Gerard Van Swieten (1700–1772) szellemi hatása, aki mintának az 1725-ben kiadott porosz Rendtartást tekintette. Teljes szakaszokat vett át az 1753-ban kiadott porosz Orvosi Rendtartásból is, amit később a Birodalmi Rendtartásba is „átemelt.” Van Swieten 1745-ban lett Mária Terézia udvari orvosa, de hatásköre jóval nagyobb lett. Közigazgatási szerepét 1749. február 7.-től az uralkodónő azzal hangsúlyozta, hogy az állam képviselőjeként elnökölt az egyetem orvosi karának tanácsában. Később már maga döntött minden egyetemi kinevezésről, személyesen igazolta a külföldről idetért orvosokat, sebészeket, bábákat, 1752-től  önállóan járt e az orvosi kar nevében az állami hivatalokban, mellőzve az egyetem tanácsot. Biztos, hogy Van Swietennek döntő szerepe volt előbb a prágai, majd a bécsi orvosi karok megreformálásában, a magyar orvosi kar életre hívásában is. Van Swieten lényegében irányítója lett a Birodalom közegészségügyi és orvosképzési reformjainak, ez érződött a Prágai Rendtartásban is, amikor pontosan meghatározták a prágai Károly Egyetem orvosi karának közigazgatási jogosítványait, később e részt átvették a Birodalmi Rendtartásnak a bécsi egyetemmel kapcsolatos fejezetébe is. Különben ez a szabályzat sorolta fel pontosan azon végzettségeket, amelyek az orvosi és betegellátásban működhetnek (orvosdoktor, egyetemen végzett sebész, szülészmester, céhen belül kiképzett sebészmester, fürdős, gyógyszerész, hivatalos bába, valamint egy „vegyes” kör: vegyiárú kereskedő, alkimista, párlatkészítő, ékességkészítő, szeszégető, gyógyfüves).

A Birodalmi Rendszabályba az 1755-ben kiadott un. Trieszti Rendszabály, mint Közegészségügyi Alaptörvény került be, amely elsősorban járványügyi szabályzatnak tekinthető, ugyanis a járványügytől független egészségügyi szolgáltatással csak két rövid helyen, és ott is csak az orvosokkal foglalkozó rendelkezések között szerepel. A Trieszti Rendszabály tizenhat fejezete részletesen intézkedik minden járványveszély esetben, az utolsó fejezetben pedig a vesztegintézet orvosának felhatalmazásait sorolja fel. Sok a tapasztalaton nyugvó ismeret (tisztaság, árukezelés, raktárak állapota stb.) található a szabályzatban, ilyen a karantén rendszer elrendelése, biztosítása stb. de a hangsúly a rendészeti feladaton és annak biztosításán volt.

A Birodalmi Rendszabály nemcsak elvi, hanem gyakorlati kérdésekben is intézkedett: az orvosok felügyeleti jogának meghatározása már feltételezi a kórházi és a gyógyszertári rendszert, azokat a lehetőségeket, hogy járvány esetén szükségkórházakat létesítsenek. A beteggondozási intézmények létrehozása nemcsak a területi egységeknek jelentett feladatot, hanem az államnak is, hiszen a hadsereg számára katonai kórházakat, mozgosítható tábori ápolási lehetőségeket és szervezeteket rendel el, amelynek megteremtése az államra várt. Az eltérő anyagi helyzetben levő területi egységek (megyék, városok) nem minden esetben voltak képesek ilyen intézményt teremteni, így ezek is az állam segítségére vártak. A Monarchia zömében katolikus állam volt, így természetes lett a betegápoló szerzetesrendek (férfi és női rendek egyaránt) bevonása és támogatása e feladatkörbe. A szegény és beteggondozásra „szakosodott” szerzetesrendeket éppen a 18. században karolja fel az államhatalom, segíti letelepedésüket, illetve intézményi rendszerük bővítését. A Monarchia szempontjából lényeges lett az Irgalmas Rend jelenléte is, amely már a 17. században megjelent a katolikus német területeken, Lengyelországban és Magyarországban. Igazi sikeres terjeszkedésük éppen a reformokat sürgető királyi hatalomnak köszönhető.

 

Közegészségügyi reformok a magyar korona területén - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A Habsburg Birodalom országai közül a magyar királyság közigazgatási és törvényalkotási formái különböztek a Monarchia nyugati országrészeitől, közegészségügyi vonatkozásban is eltérő képet mutattak. A német városi kultúrát tükröző Felvidék és Erdély mellett a török uralom alól éppencsak felszabadult alföldi vidékek – az ország középső területe – nemcsak néptelenek, hanem elvadult tájak voltak. A német betelepítést is akadályozta a mocsaras vidékeken a malária és a különböző fertőző betegségek. A megújuló járványok (pestis, himlő stb.) elleni védekezés azonos módon történt (karantén, területek lezárása) mint Európa más országaiban, viszont a Kárpátok ölelte keleti határok védelme – éppen a természeti adottságok miatt – jobb feltételeket adott, mint a lengyel királyság keleti határvidékei. A 18. században Magyarországon közel egy millió ember halt meg pestisben, a lengyel királyságban ez négyszeres volt. A legpusztítóbb pestis járványok nemcsak Magyarország déli területein át, a Balkánról, hanem a Felvidékkel élén kereskedelmi kapcsolatban állt lengyel vidékekről is veszélyt jelentett.  A magyar királyság területén nemcsak a járványok ellen kellett védekezni, hanem rendezni kellett az ország középső vidékeinek állapotát. Közérdek lett a települések köztisztaságának megteremtése, a csatornázás, a piacrendészet, a közvágóhidak létesítése, a beteg gyógyítása, olyan szakemberek kiképzése és alkalmazása, akik e feladatokat felügyelik és irányítják. Ugyancsak közérdek lett az ügy törvényes rendezése, ellenőrzése és olyan igazgatási forma kialakítása, amely az állami akaratot valósítja meg és közvetíti a helyi közigazgatás felé, az alsó és felső igazgatási szintek egymás tűkörképei.

A felvilágosult abszolutizmus éppen az állam legfontosabb feladatai közé emelte a közegészségügy, az orvosképzés, a gyógyítási és igazgatási rendszer kialakítását, az orvosi ügyeket közigazgatási funkcióra emelte. Az új központi igazgatási forma az 1723-ban életre hívott Helytartótanács lett, amelynek keretén belül az előbbi feladatok megvalósítása az 1738-ban megszervezett egészségügyi bizottság feladata lett. Az uralkodó környezetében működő Udvari Orvosi Bizottság és a Helytartótanács egészségügyi bizottságának lett a feladata a szélesebb horizontú és az ország egész területére kiterjedő egészségügyi politika megtervezése, az addig csak regionális szintű intézkedésekkel szemben országos érvényű rendeletek előkészítése és érvényre juttatása. Ez annál is fontosabb volt, hiszen s helyi hatóságok (megyék, városok)saját maguk hoztak egészségügyi vonatkozású intézkedéseket, az adózó polgárok anyagi erejétől tették függővé az orvos alkalmazását, a szegényház jellegű betegházak fenntartását. A 18. század legelején a királyi vármegyékben és városokban csak elvétve működött hatósági orvos és sebész, viszont az országos színtű rendezés területi alapon kívánt orvost és sebészt foglalkoztatni.

Az új orvosi és igazgatási formák kialakítása érdekében felméréseket készítettek, amit az egészségügyi bizottság végzett. A felmérés kiterjedt az orvosokra, sebészekre, bábákra, az előbbiek képesítésére, az ispotályokra, gyógyszertárakra stb. Ez a felmérést évente megismételték. Ennek nyomán 1748-ban kiadták, majd 1752-ben megismételték azt a rendeletet, hogy a vármegyéknek és városoknak – a területi elv alkalmazásával – kötelező az egyetemet végzett orvost alkalmazni, illetve a járásokban a vizsgázott sebész foglalkoztatni. Ez vonatkozott a bábákra is, akik az orvos vagy a sebész felügyelete alatt működhetett, erről írásos engedélyt kaptak, amit évente kellett megújítani. Ez alól az orvosi kar felügyelte alatt működött bábatanfolyamon oklevelet szerzettek voltak kivételek. évente kellett az orvosoknak felügyelni a gyógyszertárakat, ellenőrizni a patikusok végzettségét, készítményeiket, hasonlóan a sebész céheket, amelyek vizsgabizottsága csak a helyi orvos elnökletével működhetett. Ugyancsak ekkor intézkedtek arról is, hogy a magyar korona területén praxist nyitó orvosnak az egészségügyi bizottságának, a megye területén viszont a hatósági orvosnak kellett eredeti okmányaikat bemutatni. Az orvosok, az un. Pozsonyi taxa (1748) szerint kérhettek fizetséget munkájukért, amely taxa a porosz gyakorlatnak megfelelő előírásnak felet meg. A hatósági orvos ingyen kezelte a szegényeket, amelynek ellenértéket a helyhatóság neki megtérítette. A vagyonos polgárok vagy az adózó lakosok az orvosi díjszabálynak (taxa) megfelelő összeget fizették meg az orvosi beavatkozásért. A rendelkezés nem határozta meg, hogy a város vagy városok milyen javadalmazással foglalkoztassák az orvost és a sebész, ezt kölcsönös megegyezésre bízta.

A rendelet kiadása után újból felmérték az ország területén működő szakembereket, amelyből kiderült, hogy sok a képesítés nélküli (illetve oklevelét bemutatni nem tudó) orvos, a külföldi, aktív és leszerelt katonaorvos, akik többsége nem vállalt hatósági orvosi feladatot. A felmérést is a vármegyék alispánjai végeztették el. Az orvosok (beszámítva a kétes eseteket is) száma 6o-70 lehetett, a képesített sebészeké 100, a borbélysebészek létszáma 300 lehetett. Csak a névjegyzékbe felvett orvosok és sebészek működhettek, az orvostartásra kötelezett vármegyék és városok csak a jegyzékben szereplők közül alkalmazhattak. 1755-ben megjelent a Planum regulationis in re sanitatis címet viselő rendelet, amely országosan rendezte az orvosok tevékenységét, kötelező normákat állított fel az orvosi és sebészi tevékenységgel kapcsolatban. Megismételték, hogy az egészségügyi bizottságnak kell minden orvosnak az oklevelét bemutatni, amely bizottság megvizsgálja a kérelmező orvosi tudását, majd megfelelő összeg lefizetése (hazaiaknak 12, külföldieknek 24 körmöci arany) után kapták meg működési engedélyüket. A kétes okleveleket nem sikerült kiszűrni, a későbbiekben is sok volt a bejelentés az orvosok „tudásával” kapcsolatban. Még 1765-ben is rendelkeztek arról, hogy ki kell toloncolni az országból az engedély nélkül működő orvosokat, be kell börtönözni a kuruzslókat stb. Sok olyan eset volt, hogy idegen orvosok egyszerűen letelepedtek egy adott városban és megkezdték működésüket, illetve a leszerelt katonaorvosok kétes végzettséggel (egyszerű katonai bizonyítvánnyal) kezdtek orvosi praxist.

Az 1750-es években kiadott rendeletek csak a keretet adták meg az egészségügyi közigazgatás kialakításához, amelynek végleges formáját újabb intézkedések segítették elő. Az 1752. évi rendelet ellenére a vármegyék többsége nem tudott orvost alkalmazni, legtöbb esetben a meghirdetett állása nem jelentkezett senki. Ez ment éveken át, 1763-bas. Június 20-án a Helytartótanács a vármegyék figyelmébe ajánlotta az ország területén élő volt katonaorvosokat és bizonyos fokig tőlük várta a probléma megoldását. Ebben a rendeletben részletesen foglalkoztak a vármegyei fizikusok kötelességeivel, elsősorban a felügyeleti és az ellenőrzési jog gyakorlásával kapcsolatban. A működő vármegyei orvosoknak elrendelte a járási sebészi állások betöltését, a vármegye területén élő sebészek és bábák képesítésének évenkénti ellenőrzését, a bábák kioktatását, a sebészcéhek felügyeletét, évente jelentést kellett készíteni a vármegye egészségügyi és közegészségügyi állapotáról, a járványokról, az orvosok és sebészek létszámáról, a gyógyszertárak állapotáról és a gyógyszerész képességeiről, a kórházakról, szegényházakról, az általa hozott intézkedésekről.  Ezt a rendeletet 1766. május 7-én megismételték, az orvoshiány miatt megengedték, hogy két szomszédos vármegye együtt alkalmazzon orvost. Erre hozták fel példaként, hogy Győr, Sopron és Moson vármegye évek óta közös megyei fizikust alkalmaz, csak abban egyeztek mg külön, hogy az orvos az év melyik szakaszában hol tartózkodik.

A közel két évtizedig tartó „rendelkezési sorozat” törvényeit összegezte az 1770. szeptember 17-én kiadott Generale Normativum in Re Sanitatis közegészségügyi jogszabálygyűjtemény, amely az 1773. évi és az 1787. évi pótrendeletekkel az első országos érvényű közegészségügyi alaptörvényünk. Ez a kialakított rendszert megerősítette, pontosan meghatározta az egészségügyi bizottságok, a megyei fizikusok, járási sebészek feladatköreit, felügyeleti jogait. Csatlakozó rendelkezések érintették a hazai orvosképzés (1769) megindítását, a kórházépítés szorgalmazását (1756-ben létrehozott királyi alapítvány). A külföldön szerzett oklevelet ezután a magyar orvosi karnál kellett érvényesíteni, amely kar tanácsadói és véleményezési jogokat kapott az egészségügyi bizottság mellett. Az 1778. évi kiegészítés a hatósági orvosok kötelességeit bővítette, míg a sebészmesterekét szűkítette. A megyei orvosnak kötelességévé tették a gyanús körülmények között elhunytak felboncolását. A megyei orvos kinevezésénél három nevet kellett felterjeszteni a Helytartótanács egészségügyi bizottságához, akik közül választott a bizottság.

II. József uralkodása alatt, 1783-ban átszervezték a Helytartótanács bizottsági rendszerét,. Az egyes testületek helyébe osztályok léptek, amelyek élén egy-egy tanácsos állt. Az egészségügyi osztály élére 1786. augusztus 21.-én az akkor létesített országos főorvosi tisztség került, aki felelős lett az egész rendszer működtetéséért, ellenőrzési joggal rendelkezett az országos és a vármegyei szervezetek felett. Ugyancsak elnöke lett az oktatási bizottságnak, az országossá bővített kórházakat, iskolákat és árvaházakat támogató kegyes alapítványnak, az orvosképzés igazgatója, függetlenül attól, hogy egyetemi tanár volt-e vagy sem. Egységes elvek alapján jelentést kért be félévenként a vármegyék egészségi állapotáról, a járványok helyzetéről, a halálozásokról, a betegségek megosztottságáról stb.

 

A betegápoló intézmények kialakítása - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az egészségügyi reform fontos területe a betegápoló intézmények kialakítása, illetve az alapelvek megteremtése. A keresztény erkölcs felfogása szerint a tehetetlenek, az öregek és betegek gondozása felebaráti szeretetből fakadó kötelesség. Ezért a középkorban a szegény betegek ápolására a tehetősebb közösségek betegházat (ispotályt) szerveztek, ahol a betegeket a plébániához tartozó személyek vagy szerzetesek gondozták. Itt különítették el a járványbetegeket és az idős, egyedülálló szegényeket is. Ilyen intézményeket szerveztek a szerzetesrendek, a lovagrendek kolostoraikon belül vagy különálló épületben. Betegápolásra „szakosodott” szerzetesrendek is szerveződtek, ilyenek voltak az irgalmasok, az erzsébetapácák, a protestánsok körében a betegápoló diakonissza közösségek. Az államhatalom – a Habsburg Birodalomban, a magyar és a lengyel királyságban, de Európa minden államában – szívesen vette igénybe a betegápoló közösségek tevékenységét, a szegény- és beteggondozás biztosítása érdekében letelepítette őket, anyagilag támogatta intézményeik felépítését, működtetését. A vallási közösségek több felvidéki és erdélyi városban, régi középkorban létesített ispotályokat vették kezelésbe, illetve a városi vezetés szívesen átadta nekik. Arra is van adat, hogy a városok szegény betegeik részére orvosságát vásárolt.

Az államhatalom kórházépítési törekvéseit elsőször a hadsereggel kapcsolatban alkalmazta: általános európai törekvés volt, hogy a hadseregben sebészeket alkalmaztak, a főparancsnokság mellett orvos működött, tábori és helyőrségi kórházakat szerveztek, ahol szívesen vették igénybe a betegápoló szerzetesrendek munkáját. Bár az utóbbiak személyi állománya messze elmaradt a hadsereg létszámától, inkább csak invalidus házak kezelését bízták rájuk. Ez a Habsburg Monarchiában a 16. századtól érvényesült, Buda felszabadítása (1686) után már az esztergomi érsek is állandó katonakórházat építtetett Esztergomban, amit később Budára áthelyezet. Az állandó helyőrségekben a 18. század első felétől szerveztek katonakórházakat: a leglátványosabb intézmény az 1727–1729-ben Pesten felépített Invalidus-ház volt, amelyben 3000 rokkant és tartósan megbetegedett katonákat helyeztek el. Az intézmény állandó orvossal, sebésszel és az ápolási-gondozási feladatok ellátásával megbízott irgalmas betegápolókkal rendelkezett. 

A polgári beteggondozó intézmények kiépítése lassú folyamat volt: III. Károly király 1714-ben, leiratban szólította fel a vármegyéket, hogy közadományból kórházakat szervezzenek. Tolna vármegye a királynak írt válaszában szegénységükre hivatkozva elhárította az uralkodó indítványát, de a többi megye sem tett lépéseket kórházalapításra. Az uralkodó a királyi birtokok néhány százalékos évi bevételéből támogatta az 1697-ben Szepesváralján megtelepedett irgalmas rend magyarországi megtelepedését, akik 1723-ban, Pozsonyban 100 ágyas kórházat építtettek, vállalták a város szegényeinek naponta egy alkalommal történő élelmezését. Ugyancsak teljesítették az uralkodó azon kérését, hogy Pozsonyban gyógyszertárat is nyissanak. Az elkövetkezendő évtizedben a régebben szervezett városi ispotályok újjászervezésére több nagyobb város (Kassa, Kolozsvár, Besztercebánya, Buda stb.) bővítette a működtetést, biztosító alapítványokat, de ez elenyésző volt az igényekhez. Változás csak Mária Terézia uralkodása idején (1740–1780) következett be, bár a kórházépítési reform a szegényügy rendezéséhez is kapcsolódott. 1724-ben a Helytartótanács rendelkezett – királyi akaratból – a koldusok és „elidősült” szegények eltartásáról és gondozásáról, amely feladatot a városokra és községekre ruházott. Annak ellenére, hogy a rendelet a csavargók „megrendszabályozásáról” szólt, de arról is intézkedett, hogy megfelelő intézményt kell számukra létesíteni. A „népvédelem” az állam által felügyelt és szervezett szakigazgatási tevékenység lett, költségeit a kamara biztosította, de nem vont ki a vármegyék és városok hatásköréből. Így kapcsolódott össze a szegényügy a közegészségüggyel, az orvosellátással, hiszen a szegényházak egyben beteggondozó intézmények is lettek, amelyet 1751-ben királyi rendelettel a helyi orvosok felügyelete alá helyeztek. Annak ellenére, hogy a két gondozási feladat összekapcsolása a 18. század első felében igen észszerű gondolat volt, a későbbiekben viszont nehezen lehetett-, amikor már a gyógyítás színterévé kellett válni a kórháznak – ismét szétválasztani.

Az ispotályok (szegényházak) számának emelkedése érdekében 1744. augusztus 28.-án megjelent az a királyi rendelet, amely szerint az egyházi méltóságok (beleértve a plébánosokat is) örökségének egyharmadát beteg- és szegénygondozó intézet alapítására, ha volt ilyen, akkor fejlesztésére kellett fordítani. Ennek gyarapítására kellett befizetni a hatóságok, által kirótt büntetőpénzeteket, a különböző jogokból beszedett bevételek felét is. Ekkor rendelték el azt is, hogy a közpénzek felhasználásából működő szegényélelmezési helyek (bérlők) lássák el élelemmel az ispotályokat is. Ezen intézmények vonatkozásában, 1738-ban bevezették a „Birodalmi szegényházi és kórházi rendszabályt”, ami már egyértelműen ezen intézmények közvetlen felügyeletével a helyi orvost bízta meg, illetve az általa kiképzett személyzet végezhetett itt is munkát. A hivatalos felügyeletet a vármegyék alispánja alá rendelt kórházi bizottság, illetve a polgármesterek és falvakban a bírák gyakorolták. Ez inkább adminisztrativ felügyeletet jelentett.  Ez kiterjedt arra, hogy felvétel esetén minden befogadottat (beteget és idős elesett személyt) az orvos megvizsgálja, a helyi pap lelki gondozásba vegye. Gondoskodnak élelmezéséről, nemek és vallások szerinti elékülönítésükről, foglalkoztatásukról, ebből eredő bevételek egy része az ispotályt, illetve a munkát végzett személyt illette. Az 1738-ban felállított Egészségügyi Bizottság félévente jelentést kért a vármegyéktől az ispotályok számáról, állapotáról, a gondozottak számáról, betegségeikről, járványok esetén foganasított intézkedésekről. A „rendszer” fejlesztésére Mária Terézia 1756-ban – a kamarai bevételek 20 %-ának átengedéséből – közalapot létesített, amelyből a népvédelmi intézmények (köztük a betegápoló intézmények is) állami támogatást kaphattak ilyenek megszervezésére. Természetesen a kegyes intézmények alapításánál a vármegyék és városok saját pénzügyi lehetőségei is számítottak, ezt kellett kiegészíteni a közalapból, de a kötelező vagyonrész hiányában – kiküldött felügyelő ellenőrzése mellett – teljes „beruházási összeget” is elnyerhettek. II. József 1786-ban – az ájtatos polgári egyesületek és kolostorok feloszlatott vagyonából – az előbb említett közalapítványt kiegészítette, de ide sorolta a végrendelet nélkül elhunyt egyházi személyek vagyonának egyharmadát, a megüresedett egyházi méltóságok javainak egyharmadát, a bormérési jövedelmek egynegyedét, a mesteri jog elnyeréséből befolyt összegek egyötödét. Az egyesített közalap alá rendelték a jótékonysági intézmények, a kórházak, iskolák, árvaházak fejlesztését, létesítését. A közalap egyik felügyelője a Helytartótanácson belül létesített országos főorvos (1786) volt, aki különben – mint már említettük – az egész közegészségügyi rendszer felügyelője is lett. E rendszeren belül épült fel a 300 ágyas pesti Szent Rókus Kórház, nem sokkal később a budai polgári kórház (régi Szent János Kórház közel 300 betegággyal), több vidéki kórház.

1744-ben a magyar korona területén 86, Erdélyben 28 kórháznak minősülő intézmény létezett, amelynek a száma 1792-re 181-re emelkedett. Az egyetemi kórodában és a Rókus Kórházban nemcsak nemek, hanem betegségek szerint is szétválasztották a betegeket, külön szülőszobákat, sebészeti műtőket, hullakamrát és bonctermet létesítettek, gondoskodtak az élelmezésről, a központi mosásról is.

 

A gyógyító szerzetesrendek intézményei - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az előbb vázolt rendszerbe kapcsolták be a gyógyító szerzetesrendek intézményeit, elsősorban az Irgalmasokat és az Erzsébet-apácák kórházait. A Habsburg Birodalomban és a dél-európai katolikus monarchiákban már a 17. században nagy szerepet kaptak a szegény és a beteggondozásban a szerzetesrendek, ezek közül elsősorban a beteggondozásban meghatározó szerepet vállalt Irgalmasrend. Istenes Szent János alapította szerzetesrend gyors sikereket ért el Dél-Európában, innen Franciaországba és a Habsburg Birodalom országaiba „terjeszkedett”, elsősorban betegápoló intézményeket és gyógyszertárakat alapítottak. Gyakorlati tevékenységükre valóban szükség volt Európa bármelyik országában. Szerepet vállaltak a katona-egészségügyben, a járványok elleni védelemben, ezzel egyidőben szegénygondozást is vállaltak. Az egészségügyi reformok útjára lépett uralkodóknak az irgalmasrend szelleme, gyakorlati tevékenysége rendkívüli jelentőségű volt, így a rend közép-európai gyors sikerei az előbbieknek köszönhető. A bécsi és a lengyelföldi irgalmas provinciák kisugárzásának köszönhető – egyebek között – az irgalmasok magyarországi letelepedése és betegápoló kórházi rendszerének kiépülése is. Már említettük, hogy az Irgalmasrend a 17. század végén telepedett le hazánkban, 1723-ban III. Károly ösztönzésére és anyagi segítségével Pozsonyban 100 ágyas kórházat és gyógyszertárat alapított, amely a pesti Szent Rókus Kórház felépítéséig a legnagyobb magyar kórház volt. Mária Terézia az 1756-ban alapított közalapítványon keresztül ösztönözte az irgalmasok további kórházalapításait, így 1757-ben Pápán, 1764-ben Vácott (előbb gyógyszertárat, majd 1780-ban kórházat), később Nagyváradon és Pécsett, Temesváron, Kismartonban, Zágrábban és Szolnokon telepedtek le, 1783-ban magukra vállalták az elmebeteg-gondozást is. Átvették Pesten az Invalidus-ház kezelését, Budán végleg letelepedve (1805) hazánk egyik legnagyobb kórházát építették fel. Mária Terézia 1766-ban, Bécsben, 1769-ben, Pozsonyban telepítette le női betegek gondozására az Erzsébet-apácákat, akiket II. József Budára hívott meg, nekik adta a Ferencesek Fő utcai kolostorát és templomát.

 



    
info 1