Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy

Egészségpolitikánk a 19. század második felében
 írta: Kapronczay Károly

 

Az 1848/49-es időszak reformprogramja - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az 1848-as márciusi forradalom, az első felelős magyar kormány megalakulása után egy fiatal orvosi nemzedék új reformprogrammal lépett elő: a hazai orvostársadalom számára 1848 tavasza nemcsak a közjog változását, hanem a reformok megfogalmazását és magvalósítását is jelentette. A kormány megalakulása (XIX. tc.) az egyetemet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alá helyezte, de egyben kimondta az egyetem önkormányzatát, a tanszabadságot, a cenzúra eltörlését, s mindez valóban szabad utat engedett az orvosképzés reformjához. Az orvos igazgatás új formájában (az Ipar-Kereskedelem és Földművelésügyi Minisztérium felügyelete alatt)  nemcsak e terület lett valóban közigazgatási feladat, de lehetőség nyílt az érdekvédelem, a szakmai képviselet kiformálására. Az orvosképzés reformja megszüntette volna a korszerűtlen hároméves sebészképzést, újabb tanszékeket, klinikákat szervezett volna, nagyobb szerepet adott a professzori testületnek és az egyetemi tanszemélyzetnek. Az egyetemhez közvetlenül nem kötődő orvosoknak külön testületet akart szervezni.

1848 áprilisában dolgozta ki egy bizottság Kovács Sebestyény Endre összeállításában „Az álladalmi orvosi és közegészségi ügy rendezéséről” címet viselt tervezetet, amely ugyan megismételte az orvosképzés reformjának szükségességét, az orvosi igazgatás vonatkozásában a járási, városi és vármegyei igazgatási formákon és felépítésen nem akart változtatni, de az országot négy kerületre akarta tagolni, amelyek élén egy-egy főorvos állna, akik az országos igazgatásintéző minisztériumi munkát segítenék. A kijelölt minisztériumon belül orvosi osztályt szerveznének, de a szakmai kérdésekben járatlan miniszter munkáját a közegészségügyi és az igazságügyi orvosi szakbizottság segítené. Lényeges vonatkozása a tervezetnek, hogy a lakosság száma lenne a kötelező orvos alkalmazásának alapja (5000 fő után kell egy orvost alkalmazni) és nem helyhatóság (község, város stb.)

 A hazai orvostársadalom az orvosképzés reformjával többségében egyetértettek, de az orvos igazgatás új szervezetében centralizációt, nyugati liberalizmus elveinek veszélyét látták. Nem ellenezték az országos orvosi bizottságok felállítását, azon egységes szakmai elvek megfogalmazását, amelyek alapján a helyi hatóságok az orvosokat alkalmazzák, védelmet nyújtsanak a helyhatóságok önkénye ellen. Az országos bizottságok felállítását országos elvek figyelembe vételével akarták, nehogy ezek a „pesti kollegák bizottmánya” legyen. 1848. Június. 12- re összehívták az országos értekezletet, ahol Magyar Orvosi Akadémia néven egységes érdekvédelmi szervezetet akartak alapítani, amire ugyan nem került sor, de az értekezlet eredménytelen lett, a szabadságharc eseményei miatt a tervezettek az országgyűlés sem foglalkozott, de alapul szolgált az 1876. évi törvény előkészítésében.

 

Az 1850-es évek - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A magyar szabadságharc leverése után az ország egész területén bevezetett katonai közigazgatás felszámolta az 1848/1849-ben kiformált orvos-egészségügyi igazgatás kereteit, de nem hozta vissza az 1848 tavasza előtti állapotokat. A katonai közigazgatás keretei között kialakított egészségügyi irányítás végső soron a bécsi Belügyminisztérium, illetve a birodalmi állami Egészségügyi Bizottság felügyelete alá tartozott. Már 1849 őszén e szervezetek rendelkezéseit hajtották végre a vármegyei és a helyi egészségügyi igazgatás vezetői. Franz Günthler birodalmi főorvos 1850 nyarán körutat tett Magyarországon, hogy előkészítse a helyi egészségügyi igazgatás és az orvosképzés beillesztését az osztrák birodalom egységes rendszerébe. Az 1852. október 20-án megjelent birodalmi belügyminiszteri rendelet értelmében a polgári egészségügyi közigazgatás mind az öt tartományi helytartósági kerületben szervezett egészségügyi hivatalon keresztül történt, amely élén orvos tisztviselők álltak. A kerületi egészségügyi hivatalok mellé egészségügyi bizottságokat szerveztek, amelyek tagjainak felét szakemberek (kerületi főorvosok, megyei főorvosok, járási orvosok stb.), katonaorvosok, gyógyszerészek, a másik felét igazgatási tisztviselők alkották.  Az egészségügyi igazgatás keretében szervezett állásokat kinevezéssel töltötték be. A vármegyék – mint a kerületi egészségügyi hivatal alárendelt szervei – orvos-egészségügyi igazgatási apparátusa változatlan maradt, tisztségeit hasonlóan kinevezéssel töltötték be, de kötelező módon bevezették a járási és községi bába tisztségét. E birodalmi belügyminiszteri rendelet másik lényeges újdonsága, hogy kötelező módon bevezették a kör- és községi orvos tisztségét, amely független volt az adott közigazgatási egység lakosainak számától, 5000 lakosig legalább egy orvost kellett alkalmazni. A rendelet kötelező erejétől függetlenül sok helyen nem tudták betölteni az orvosi állásokat, de a rendszer reményt ébresztett a falvak és általában a vidék egészségügyi ellátásának javítására. Az orvosoktól megkövetelték a német nyelv ismeretét, igaz, a fizetésüket igen alacsony szinten állapították meg.

A kerületek egészségügyi hivatalai szakmai kérdésekben a pesti orvosi kar véleményét kérhették, míg a budai helytartóság viszont a Bp-i Kir. Orvosegyesületet vehette igénybe. A budai kerület egészségügyi igazgatási rendszerének kiépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Tormay Károly főorvos, a szabadságharc egészségügyi igazgatásának egyik kiemelkedő szervezője. Tormay 1851-ben szabályozta az orvosi gyakorlat területeit, szigorúan fellépett a kuruzslás ellen és a kétes képesítéssel rendelkezőket eltiltotta a gyakorlattól. 1853-ban bevezette az új orvosi díjszabályzatot, a gyógyszerészeti ügyrendet és a járási orvosok felhatalmazást kaptak igazságügyi orvosi eljárások elvégzésére. 1856-ban szabályozták a közápolás- és a kórházügyet, szigorúan szétválasztották a szegénygondozást a kórházügytől. Bevezették a közkórház fogalmát, rendszeresen ellenőrizték – meghatározott szabályzatszerit – a kórházi gazdálkodást, egységes ápolási díjat vezettek be, ezzel egy időben bevezették a birodalmi kórházi szabályzatot és ügyrendet. 1856-ban Tormay Károly kapott megbízást egy országos kórházépítési program kidolgozására. Egy másik birodalmi rendelet értelmében minden helyhatóság állami alapból kölcsönt vehetett fel kórházépítési célra, illetve költségei kiegészítésére állami alapból támogatást kérhetett. Az országos kórházépítési program célul tűzött ki több állami kórház (Pozsonyban, Kolozsváron, Brassóban vagy Szebenben, Temesváron és Eszéken) felépítését, amelyek közül 1859-ben elkezdték a pozsonyi kórház építését (1863-ban fejeződött be). 1854-ben elrendelték a vidéki szemkórházak (megyei kórházakban ilyen osztályok) szervezését, ahol a szegénygondozási keretből kötelesek voltak mindenkit ellátni.

Jelentős lépések történtek az elmebetegek ügyében: 1858-ban az állami sorsjátékok jövedelmének felhasználásával megkezdődött a 200 ágyas nagyszebeni állami elmegyógyintézet, 1862-ben – ugyanilyen alapokból – a budai Lipótmezőn egy állami tébolyda építése, amelynek ingatlanát Buda városa biztosította. E rövid időszakban valóban látványos eredmények születtek a kórházügy és a betegellátás területén, de figyelembe kell venni, hogy ezek kormányzati rendelkezéseknek köszönhették megvalósulásukat. A szabadságharc előtt alig ezer kórházi férőhely létezett, amely a kiegyezés évére, négyezerre növekedett. A betegápolói szakszemélyzet biztosítása érdekében 1854-ben a kormányzat engedélyezte a szerzetes ápolók világi közkórházakban való működését.

 

Az 1860-as évek és a kiegyezés - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A kialakított rendszert kevéssé módosította az 1860. évi Októberi Diploma után kialakult helyzet: rövid ideig a tisztségviselőket ismét a helyhatóságok választották, bár a községi és körorvosi rendszert nem számolták fel, az l850-es években kiadott rendeleteken, az egészségügyi ellátást, fejlesztő terveket éltben tartották. Az egész magyar orvostársadalom előtt olyan közegészségügyi rendszer megteremtése állt, amelyet az országgyűlés fogalmaz meg, mindenki számára kötelező törvényként jelenik meg. E tervezetet az országgyűlés előkészítő bizottsága 1866. június 24-én nyújtotta be a parlamentnek, de megvitatására csak a kiegyezés után került sor. Kidolgozásában rendkívül fontos szerepet játszott a pesti orvos iskola néven ismert, Balassa János köré tömörülő csoportosulás.

A neoabszolutizmus ugyan nem engedett a nemzeti követeléseknek, de eltűrte az értelmiségi élet bizonyos köreinek az újjászervezését és aktív életét. Működött a Magyar Tudományos Akadémia, a Természettudományi Társulat, az Orvosegyesület, 1857-ben Markusovszky megalapította az Orvosi Hetilapot, 1863-ban pedig létrehozta a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatot. A Bach-rendszer bukása után valóban magasra csaptak a patriotizmus lángja, ami érhető volt a hosszú elnyomatás után. Sokan jogos vagy vélt sérelmeik miatt a patriotizmus elveit kívánták meghonosítani a tudományos közéletben is. A konzervatívok között találjuk a magyar szabadságharcban részt vett orvosok legradikálisabb képviselőit, akiknek közös platformja az idegen orvosprofesszorok eltávolítása lett az orvosi karról. Lapjuk a Gyógyászat c. Hetilap lett, Bugát Pál, Flór Ferenc, a reformkor és a szabadságharc legendás alakjai is körükhöz tartozott, bár alapelvekben egyetértettek, Bálássá-ék elképzeléseit idegen eredetűnek ítélték, nemzeti alapokon akarták mindazt, amit a pesti orvosi iskola külföldi tanulmányutjaikon szerzett ismereteik révén fogalmaztak meg.

 Az 1867-es kiegyezést Semmelweis már nem érte meg, Balassa ugyan ott volt az alkotmányos rend megszületésénél, de hirtelen meghalt. Az ország közegészségügyi programjait megfogalmazó Országos Közegészségügyi Tanács létrehozásában már csak Markusovszkynak, Korányinak és Lumniczernek volt szerepe, elévülhetetlen érdemeket szereztek a közegészségügyi törvény megfogalmazásában, a modern felsőoktatási törvény megteremtésében, az orvostudományi intézetek, köztük a második orvosi kar (Kolozsvárott) megalapításában.

 

Liberális eszmék a hazai egészségpolitikában - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Abban a korban, amikor a nemzeti önállóságért és a társadalmi reformokért folyt a küzdelem, a reformerek körében a liberalizmus gondolatrendszere uralkodott. Az egyéni szabadság, az emberi jogok érvényesítése, a közhatalomnak a népakarattól való demokratikus függése, az erők szabad mérkőzése a gazdasági életben, az oktatás, a tudomány, a művészetek és az irodalom területén a szabad polgári eszmék érvényesülése- ezek voltak a liberális programok lényege. Ezen szellemi áramlatban jelentős szerepet vállaltak a „doktrinerek” (Eötvös József, Szalay László és Trefort ágoston), akik magukat centralistáknak is nevezték. Elsősorban a központi parlamenti kormányzás és a korszerű államigazgatást szorgalmazták, programjuk több pontban ellenkezett a reformpolitika fő vonalát vezető Kossuth Lajos és Deák Ferenc nézeteivel. Ettől függetlenül nekik volt köszönhet a modern magyar polgári állam modelljének megtervezése, a 48-as és a 67-es állam- és jogrend megfogalmazása. Jelentős volt Eötvös József szociális érzékenysége, bár igazi területe az oktatásügy lett. Az előbbi két pillérre épült fel a centralisták egészségpolitikája, orvosképzési reformja. Eötvös és Trefort minisztersége alatt valósult meg a magyar orvosképzés teljes reformja. Az oktatás „infrastruktúrája”, a könnyű felismerni Eötvös és Balassa János elvrokonságát, Azonos elveket vallottak az alkotmányos és demokratikus szabadságjogokkal felruházott polgári államról, abban is, hogy egy bukott függetlenségi harc után tudomásul kell venni a kompromisszumokat, a nemzet felemelkedésének egyik záloga az egészségügy és a kulturális viszonyok korszerűsítése, új alapokra tétele. Egyetértettek abban is, hogy a kiegyezés nem az uralkodón keresztül, hanem az osztrák liberálisokon, illetve a bécsi reformereken keresztül történt.

 A pesti orvosi iskola tagjainak a centralistákkal azonos politikai nézetei tették lehetővé, hogy ők adták a centralisták hiányzó egészségügyi politikáját. A prevención alapuló szociálpolitikai szemlélet könnyen találkozott az egészségügyi prevenciót valló orvosok programjával. Kapcsolatukat erősítette, hogy az Eötvös és a Trefort családoknak előbb Balassa János, halála után Korányi és Markusovszky volt a „háziorvosaik”, viszont nemcsak orvosaik, hanem egészségügyi tanácsadóik is lettek. Talán ennek is köszönhető, hogy Eötvös 1848-ban Balassa Jánost, 1867 után pedig Markusovszky Lajost bízta meg minisztériumában az egyetemi ügyek vezetésével. A centralisták is idegenkedtek az állami beavatkozástól a társadalmi élet különböző területein. Sokáig a társadalmi egyesülés és az öntevékenység alapján – az angol liberalizmus elvei szerint – képzelték el az iskoláztatás és az egészségügy megszervezését. Idegenkedek a elvilágosult abszolutizmus és a jozefinizmus progresszív irányú állami beavatkozásaitól, viszont ők ismerték fel az alkotmányos és a demokratikus állami beavatkozás létjogosultságát a haladás érdekében. Trefort ágoston mondta ki elsőnek, hogy „közgazdasági fejlődésünk feltétele a közegészség.” Hármas jelszava a „közegészség, közgazdaság, közoktatás” volt, felismerte, hogy a közegészségügy és a közoktatás egyszersmind közgazdasági kérdés, mert meghatározza a termelés legfőbb tényezőjének, az embernek testi és szellemi állapotát. Máskor – Fodor Józsefhez, a kor jelentős közegészségtani szakemberéhez írott levelében – kimondta, hogy a népesedési mozgalomtól függ a „nemzetek politikai és közgazdasági súlya.” A népesedési mozgalom javításának egyik legfőbb feladata a katasztrofális csecsemő- és gyermekhalandóság leküzdése lett.

 

Az egészségügyi-orvosi közigazgatás szervezete - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A kiegyezést követő években a hazai orvostársadalom elsősorban az ország közegészségügyi helyzetének törvényes rendezése, az orvosképzés reformja foglalkoztatta. Elsőnek az egészségügyi-orvosi közigazgatás szervezete formálódott ki, amelynek legfelsőbb szervezője a Belügyminisztérium egészségügyi és kórházi alapellátást irányító osztálya lett, a szakmai tanácsadó és javaslattevő, véleményező intézménye az Országos Közegészségügyi Tanács. Az orvostársadalom – a jogalkotás és a magyar egészségügyi ellátás rendezése mellett – saját helyzetének, az állammal való viszonyának tisztázását szorgalmazta. Ez már az orvosképzés reformjának és a közegészségügyi törvény előkészítésének időszakában is élesen előtűnt. Az orvosképzés reformja alapvető változást eredményezett az egyetemi oktatás területén: először is megszüntette a korszerűtlen seborvosképzést. A reform másik lényeges vonatkozása, hogy egységes vizsga és szigorlati rendet épített fel, a képzésbe bekapcsolta a magántanári kart, olyan új tanszékeket és klinikákat létesített, amelyek a korabeli modern orvosi szemléletet tükrözték.

 Trefort minisztersége alatt született meg 1876-ban a közegészségügyi törvény, amely az állam legfontosabb feladatai közé emelte a közegészségügyet, egész szervezeti felépítésének létrehozását és ellenőrzését. A törvényalkotók számoltak azzal, hogy az elmaradott közegészségügyi állapotokon csak állami beavatkozással lehetséges változtatni. Bár a törvény a prevenció szellemében mindenre ki akarta terjeszteni a hatalmát, a legnagyobb „hiányossága” abban állt, hogy a törvény szelleme meghaladta a kor hazai lehetőségeit. Viszont sok olyan területnek – például az iparegészségügynek, az iskola egészségügynek, a település egészségügynek – adott kibontakozási teret, amelynek addig még jogi alapjai sem léteztek a magyar közigazgatási gyakorlatban. Azt senki nem vitatta, hogy a törvény az adott terület minden lehetséges vonatkozását felölelte, kialakította a szakmai igazgatás formáit, viszont a felügyelet kérdésében – éppen a korabeli közigazgatás jellegéből fakadóan – ellentmondást képezett. A korabeli kritika is kiemelte, hogy az állam egyik leglényegesebb területét felölető közegészségügy külön szakminisztériumot igényelne, e feladat ne a közigazgatás egész területével foglalkozó Belügyminisztériumhoz kerüljön. Ezt a felügyeletet megosztotta a megyei és a városi törvényhatóságok között, így e fontos terület szakmai tisztviselői (orvosok, gyógyszerészek stb.) az elsőfokú felügyeleti kérdésben nem szakemberek felügyelte alá tartoztak. Emellett a vidéki szakigazgatás tagjait választották, fizetésük nem volt egységes, nem jogosultak nyugdíjra, mint más állami tisztviselők. Ez az ellentmondás lett a kiinduló pontja az érdekvédelmi küzdelmeknek, illetve sok vidéki orvosi állas betöltetlen maradt. A magyar közegészségügyi törvény – beépítve az 1850-es évek gyakorlatát – a lakosság lélekszámához igazította az orvos alkalmazását, ehhez igazodott a beteggondozó intézmények létesítésének rendszere. Igaz, az utóbbihoz kötelező „normát” nem írt elő, de az állami segélyek, kórházépítési alapítványok, és kölcsönök rendszerének megteremtésével szorgalmazta, hogy a városok, a járások saját ellátásuk érdekében emeljenek gyógyintézeteket.

 A törvény megszületésének pillanatától sok kritikával illetett magyar közegészségügyi törvény a korabeli Európa legkorszerűbb ilyen jogalkotása lett, alapot nyújtott a felemelkedéshez. A közegészségügyi törvény, az orvosképzés reformja, az infrastruktúra építése megnövelte a hazai orvostársadalom létszámát. érdekes megfigyelnünk az orvosok számának alakulását: 1876-ban még 2000, 1900-ban 4811, 1914-ben 5850 orvos működött a történeti Magyarországon, de a határozott növekedés ellenére – a hivatalos statisztika szerint is – a szükségesnél közel 500 orvossal kevesebb állt a hazai egészségügy rendelkezésére. A vidéki orvoshiányt nemcsak a városokban működők aránylag nagyobb száma okozta, hanem az is, hogy jelentős számú magyar orvosok működött külföldön. A harmadik orvosi karunk hiányában sokan Bécsben és a környező államok egyetemein tanultak, végzésük után sokan nem tértek haza. Például az 1910. évi statisztika szerint Magyarországon 5192 orvosi oklevéllel rendelkező szakember közül 1159 nyert képesítést Bécsben.

 



    
info 1