Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy

Közegészségügyi igazgatás 1876-1945.
A közegészségügyi igazgatás hivataltörténete az 1876 és 1945 közötti időszakban
 írta: Kapronczay Károly

 

1876-tól az I. világháborúig - [vissza a tartalomjegyzékhez]

1876. február 25-én a magyar országgyűlés elfogadta a közegészségügyi törvényt (XIV. tc.), mely kimondta, hogy a közegészségügy vezetése az államigazgatás körébe tartozik, feladata nemcsak az irányítás, hanem a maradéktalan végrehajtás is. Ennek értelmében az ország közegészségügyének irányítása a Belügyminisztérium e célra létesített osztályának feladata lett, amely országos szinten összegzi és irányítja a szakterületet, míg az első és másodfokú hatóságokat a helyi igazgatási formák (vármegyék és járások) alkotják meg. Az elsőfokú közegészségügyi hatóság (a járásokban a szolgabíró, a városokban a polgármester) a közegészségügyi rendeletek végrehajtásáról a saját hatáskörében gondoskodik, az ezt maghaladó teendőkre a felsőbb hatóságoktól kap, utasítást vagy tesz javaslatot. Az elsőfokú hatóság szakközege a járási vagy városi tisztiorvos, aki saját apparátussal, köztisztviselőnek kijáró felhatalmazásokkal rendelkezik, felügyeli a megadott terület közegészségügyét, megelőző és végrehajtó intézkedéseket tesz. Az elsőfokú hatóság útján tesz jelentést a másodfokú hatóságnak, közvetlenül érintkezik a másodfokú hatóság szakfelelősével, a vármegyei tisztifőorvossal.

A másodfokú közegészségügyi hatóság a vármegyékben az alispán és a törvényhatósági közgyűlés. (A városokban a polgármester és a városi tanács.). Az alispán (polgármester) felügyeleti és intézkedési jogkörrel rendelkezett a közegészségügyi törvénykezések betartása területén. A törvényhatósági közgyűlések (és mellettük működő tanácsadó Közegészségügyi Bizottság) szabályzatalkotási jogkörrel rendelkezett, míg ez adott engedélyt a letelepülő orvosok működésére, meghatározta a közegészségügyi kerületeket stb. Az előbb említett Közegészségügyi Bizottság mindenkori tagja a tiszti főorvos, a megyei fő állatorvos, több hatósági orvos, az itt állomásozó katonai alakulat főorvosa, egy mérnök, építész, gyógyszerész. A vármegyei főorvos a másodfokú közigazgatási hatóság közegészségügyi szakértője is volt, aki az alispán nevében gyakorolja a felügyeleti és igazgatási jogkört a közegészségügy területén.

Az ország közegészségügyének irányítója a belügyminiszter, aki irányító és felügyeleti jogkörét a BM egészségügyi osztályán keresztül gyakorolja, tanácsadó testülete az Országos Közegészségügyi Tanács. Rendeleteket és intézkedéseket ad ki, évente beszámolási kötelezettsége van az országgyűléssel szemben. A törvény lényeges különbséget tett a közegészségügyi és törvényszéki orvosi ügyekben, de ennek tanácsadó szervezetét (az Országos Igazságügyi Orvosi Tanácsot) csak 1891-ben állították fel. Az orvosi gyakorlatot végzettséghez kötötte, a működésre az engedélyt az elsőfokú hatóság javaslatára a másodfokú hatóság adhatta meg. A XIV. tc. értelmében minden város vagy település 6000 lakosig 1 orvost köteles tartani, a kisebb települések közösen is alkalmazhatnak körorvost. A községi körorvosok (hatósági orvosok) díjazás ellenében kezelik a lakosságot, a szegényeket ingyen, de ennek költségeit a törvényhatóságok megtérítik. Köteles a járványok megelőzésére és elhárítására intézkedéseket tenni, ellátja az orvos rendőri vizsgálatokat, a halottkémlelést, figyelemmel kíséri az adott körzet közegészségügyi állapotait, felügyel a rendelkezések betartására. Felettese a járási orvos, aki hasonló, de nagyobb területen, feladatkörökkel és jogokkal rendelkezik, fegyelmi elöljárója a községi-körorvosoknak. Minden 1500 lakos után egy vizsgáztatott bábát kellett alkalmazni, aki az elsőfokú közegészségügyi hatóság fegyelmi és felügyeleti körébe tartozott.

A kórházak és gyógyintézetek létesítése belügyminiszteri engedélyhez kötődött, aki egyben az ország összes kórházának felügyelője volt, de felügyeleti jogát átruházta a másodfokú és országos egészségügyi hatóságokra, akiknek kötelessége lett a XIV. tc. foglalt kórházakra vonatkozó rendszabályok (illetve külön kiadott rendeletek) betartatása. Külön rendeletben szabályozták az elmebeteg-, a gyógyszertári, a temetői ügyeket. Ezt kiterjesztették az ipar- és munkaegészségügyre, a közlekedésre, a vasutakra, a mezőgazdasági tevékenységekre is, bár más tárcákkal kapcsolatos ügyekben a belügyminiszter az adott szakterület miniszterével közösen rendelkezett. A törvényt nemcsak az igazgatás, hanem a megelőzés gondolata is irányította, kerettörvény volt, amely olyan kérdésekkel is foglalkozott, amelyek éppen kialakulóban voltak. Továbbra is tisztázatlan maradt az orvos-állam viszonya, hiszen az orvosok többségét (eltérő fizetéssel) választották, nem kinevezték, így nem köztisztviselők voltak. Az 1880-as években kiépült az ipar- és munkaegészségügy, az 1890-es években az iskola-egészségügy szervezete, a 1900-as évek éveiben a gyermekvédelem intézményrendszere, ami az 1876. évi XIC. tc. 1908. évi (XXXVIII. tc.) módosítását jelentette. Ez egyes rendelkezéseket korszerűsített, kiegészített és az 1876–1907 között hozott intézkedéseket építette be az egységes közegészségügyi törvény keretei közé. Az 1908. évi módosítás újból rendezte az elsőfokú közegészségügyi hatóság feladatkörét, illetményeit, kimondva azt, hogy a hatósági orvosok állami alkalmazottak, nyugdíjképes köztisztviselők. A törvény az orvostartás lélekszámát 5000 főben jelölte meg, valamint a községek a lélekszámtól függetlenül kötelesek lettek okleveles bábát fogadni, akire rábízták a gyermekvédelmi feladatokat, az anya- és csecsemővédelmet. A törvény ideális állapotoknak megfelelő helyzetet kívánt teremteni, amelyhez igazodni kellett az orvosképzésnek, a bábaképzésnek, az ápolónőképzésnek stb. Az orvosképzés felgyorsulását jelentette az 1872. évi rendelkezés, amely Kolozsvárott orvoskart létesített, a hallgatói létszám megemelésével jelentősen növekedett a hazai orvosok létszáma. Viszont a városokban mindig az igényeket meghaladó létszámban éltek orvosok, míg vidéken jelentős orvoshiány mutatkozott. 1890-ben a vidéki körorvosi és hatósági orvosok száma közepesnek volt mondható, a hatósági orvosi állások mintegy 40%-a betöltetlen maradt. 1896-ban 35%, 1900-ban 33%, 1905-ben 30%-a betöltetlen volt. Az orvostartás alsó határának leszállítása nem hozott lényeges változást, hiszen 1909-ben a betöltetlen vidéki állások 34%-os arányt mutattak. Az orvoshiányt úgy pótolták, hogy a községi orvosok még körorvosi feladatkört is vállaltak, tették azért is, hiszen a biztosítási rendszer fejletlensége miatt vidéken az orvosok komoly megélhetési gondokkal küzdöttek, sőt az 1900-as évektől ők vállalkoztak elsőként a biztosítótársasági orvosi feladatkörökre.

 

Egészségügyi igazgatás az 1932 és 1945 közötti időszakban - [vissza a tartalomjegyzékhez]

1932-ben a Belügyminisztérium vette át a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium egészségüggyel és szociális gondozással kapcsolatos összes feladatkörét, mint önálló területet államtitkár irányított. A belügyminiszter (illetve a szakmai államtitkár) tevékenységét segítette az Országos Közegészségügyi Tanács, míg a szakmai-etikai kérdések elbírálásában és minősítésére, életre hívták az Országos Orvosi Kamarát (1936), amelynek feladatkörébe tartozott az orvosi nyilvántartás. Kamarai tagság nélkül nem lehetett orvosi gyakorlatot folytatni, magánpraxist kezdeni. A képzés, továbbképzés feladatköre továbbra is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartozott, viszont a szakorvosi vizsga a két tárca közös feladatkörébe tartozott.

1945 tavaszán a II. világháború magyarországi harcai következtében szétzilálódott közigazgatás helyreállításának része lett az orvosi-egészségügyi igazgatási ág rendezése is. 1944. december 21-én Debrecenben megalakult az ideiglenes kormány – az ideiglenes nemzetgyűlés döntése értelmében – életre hívta a Népjóléti Minisztériumot a 9/1945. I. 10./ M. E. rendelettel, amelynek végrehajtása a 335/1945. II. 17./ M. E. rendelettel történt meg. Az ideiglenes közigazgatással kapcsolatos rendelkezés – 14/1945./4./ – ugyan életre hívta a helyi nemzeti tanácsokat, de ezek a korábbi igazgatási egységekre építettek. A Népjóléti Minisztérium felügyelete alá kerültek az orvos-egészségügyi, illetve a közegészségügyi igazgatási szervezetek.

 



    
info 1