Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy

Járványügy I.
A magyarországi járványok a XVIII. század végéig
 írta: Schultheisz Emil - Birtalan Győző

Magyarország − bár a legjelentősebb világkereskedelmi utak sem a középkorban, sem az újkorban nem haladtak keresztül a területén − földrajzi fekvésénél és történelme alakulásánál fogva mégis rendkívül érdekes képét nyújtja a járványok keletkezésével és szinte mindenre kiterjedő hatásával kapcsolatos problémáknak, összefüggéseknek. A magyarországi járványok történetének jelentőségét még fokozza az a döntőnek mondható körülmény, hogy a XVI−XVII. században − de az azt megelőző s azt követó időkben is, bár csekélyebb mértékben − Európa állandó hadszíntere volt, valóságos átjáróháza a világ különböző tájairól érkezett hadaknak − töröknek, tatárnak, németnek, olasznak, vallonnak és egyebeknek.

A történelem során három nagy pestisperiódust különböztethetünk meg: 1./ az Egyiptomban kezdődött és Bizáncban kulminált ún. Justinianus-féle pestist; 2./ a XIV. századi "feketehalált" és 3./ az 1896-ban kirobbant "pandémiát" − ennek periódusában élünk ma is.

A pestis voltaképpen "modell"-je a klasszikus járványoknak. A többi járványos betegség sem demográfiai szempontból, sem gazdaságilag, sem egyéb vonatkozásban nem hatolt oly mélyre, mint a pestis. A lepra például, éppen azért, mert már kezdetkor kevésbé heveny formában lépett fel, mint a pestis és annál összehasonlíthatatlanul kevesebb áldozatot követelt, de lefolyása a gyógyulás legkisebb kilátása nélkül évtizedekig elhúzódott a betegeknél, "látványos" és tartós volt s jóval mélyebben bevéste nyomát az emberiség történeti tudatába, a kultúrtörténet beszédes emlékeibe, mint a pestis, mely pedig − bár a leprával ellentétben nem volt minden esetben halálos kimenetelű − a népesség tekintélyes részét gyorsan, mondhatni napok leforgása alatt döntötte sírba s összehasonlíthatatlanul jelentősebb gazdasági, társadalmi és morális hatást gyakorolt.

Kézai Simon krónikájának szövegét elemezve arra a megállapításra juthatunk, hogy III. Henrik császár András királytól szenvedett vereségében szerepe volt a kitört nagyszámú maláriás megbetegedésnek.

A lepra, vagy "bélpoklosság" hazánkban − éppúgy mint Európa más államaiban − már a X. században sok áldozatot szedett s a XIV. századig a lepramegbetegedések száma egyre nőtt. Elvétve és egyes vidékeken azonban még a XVI−XVIII. században is előfordultak Magyarországon lepraesetek. Hogy a XIV. századig milyen gyakori volt hazánkban ez a félelmetes betegség, azt eléggé bizonyítják a legrégibb okiratos emlékeinkben nagyszámban előforduló "lázár" és "poklos" − összetételű helynevek. 1265 körül a Répce folyó közelében a bélpoklosoknak egész falujuk volt, ahol elkülönülten, talán valamely közeli gyógyító forrás közelében laktak. A leprára vonatkozó hazai feljegyzések aránylag igen szegényesek; a lepro-soriumok nagy száma mégis a betegség elterjedt voltát bizonyítja.

A tatárdúlást követő "döghalál"-nak mibenléte a hiányos tünetfeljegyzések miatt pontosan nem identifikálható, de súlyos veszteségeket okozó járványos és fertőző volta nem kétséges. A magyarság e korban elszenvedett 50%-os pusztulásában a tatárdúlást követő éhínségen, az ezzel járó születéscsökkenésen és a magas gyermekhalandóságon kívül a járványoknak jelentős szerepe volt.

El nem hanyagolható, de kevéssé rekonstruálható hazai járványoknál nagyobb, egyetemes kihatása volt hazánkban is a XIV. században ide behurcolt és attól kezdve az országban évszázadokon át különböző időkben változó hevességgel pusztító pestisjárványnak , a "nagy pestis"- nek .

A "fekete halál" eredete a Krím-félszigeti Feodózia − az egykori Caffa − városa, mely a XIV. század elején Génua és Velence kereskedelmi támaszpontja volt. Az erődített városban lakó olasz kereskedóket és nagyszámú kíséretüket a tatárok ostrom alá fogták. Amikor a védekező olaszok a város feladására készültek, a tatárok seregében kitört a pestis. Ezerszámra pusztultak el a falak előtt az ostromlók, a többiek szerteszéledtek. A járvány azonban nem szűnt meg Feodózia felszabadulásával. Az olaszok hajóra szálltak és hazavitorláztak. De velük ment a pestis is. Már a hajóút folyamán az emberek egy része meghalt, az életben maradtak pedig − részben betegen, részben egészségesen − elterjesztették a pestist Itáliában. Nem sokkal a hajók megérkezése után kitört a pestisjárvány Génuában és Velencében. A lakosság 70 százaléka a betegség martalékává vált. A járvány a Brenneren átvezető kereskedelmi út mentén terjeszkedett tovább és már ugyanazon év nyarán német területeken üti fel a fejét. 1349-ben Közép- és észak-Németország területén, sőt Dél-Norvégiában tombol, míg Lengyelországba, majd Oroszországba csak 1350-ben jut el.

Magyarország igen hamar érintkezésbe került a pestissel. Nagy Lajos király ugyanis 1347-ben a pestisjárvány miatt szakítja félbe itáliai hadjáratát. A király felismerte, hogy nápolyi uralmának fenntartásához biztosítania kell a két ország közötti közvetlen tengeri összeköttetést. Ezért az éppen-hogy lezajlott pestisjárványtól elnéptelenedett és legyengült, békét sürgető Velencével, a dalmát kikötővárosok átengedése iránt új tárgyalásokat kezdett, de ennek esetleges sikertelenségére is számítva, Génuával is egyességet kötött, hogy velencei támadás esetén hajóikkal részesítsék őt támogatásban. Velence békekövetei és a hadra felkészült génuai hajók egyidőben érkeztek Nápolyba, de a tárgyalásoknak hirtelen véget vetett a borzalmas erővel fellépett pestisjárvány.

Bonfini tanúsága szerint 1348-ban Magyarországon teljes erővel dühöngött a pestis. 1350-ben a pestis alábbhagyott, de tíz évi szünet után 1360-ban újra fellángolt. Ezévben egyedül Budán 16.000 embert − a lakosság tekintélyes részét − ragadott el a halál.

A pestis következő fellobbanásának éve 1380. Abból következtethetünk a járvány országos jellegére, hogy Nagy Lajos király 1381. október 20-án a még mindig nagy mértékben dúló pestis miatt általános perhalasztást hirdet.

A századforduló elszórt jellegű, szűkebb körre kiterjedő helyi járványai után 1409-ben újult erővel jelentkezik a pestis. Sopron csaknem teljesen elnéptelenedett, ezért Zsigmond 1410. június 4-én a város újbóli benépesítése céljából az új betelepülők részére nyolcévi teljes adómentességet és egyéb könnyítéseket biztosít.

Alighogy alábbhagyott a döghalál pusztítása, 1439-ben a Titel körül harcoló magyar seregben vérhasjárvány tört ki, mely a sereget harcképtelenné tette és a súlyos vereség főokozójává vált.

1441-ben újból Budán pusztít a pestis. I. Ulászló király − nyilván az elkülönítés jelentőségét ismerő orvosai tanácsára − a jól izolálható Csepel-szigetre vonult vissza, a magával hozott lengyel hadakat pedig hazabocsátja.

 1453-ban és 1454-ben a sűrűn lakott Lőcse a járvány főszínhelye. 1455-ben és 1456-ban a Balkán felől érkezett új járványhullám árasztja el Magyarországot és Erdélyt pestissel. A Belgrádból hazatért magyar keresztesvitézek terjesztették; csúcspontját Budán érte el. Nyomában óriási éhínség járt. Ez a járvány áthúzódott 1475-re is, de utána csaknem két évtizedes szünet következett. 1475-ben Mátyás király egy oklevele emlékezik meg a Horvátországban meg nem szűnő pestisről, mely Magyarország dunántúli r& szeire is átcsapott. Erőssége egyre fokozódott; 1478-ban Mátyás királyt is az erdőkbe kényszeríti. 1480-ban már seregét sem kíméli a pestis; Bécsújhely ostroma alatt a magyar tábort valósággal megtizedeli.

1485-ben egy addig ismeretlen angliai eredetű fertőző betegség, a sudor anglicus (angol veríték) pusztítja az ország lakosságát. 1494 a szifilisz megjelenésének éve Magyarországon. Ez a betegség kezdetben heveny fertőző formában jelentkezett és járványszerűen terjedt, akkoriban még nem kizárólag nemi betegség jelleggel. A király Zsámbékra vonult vissza, s az egész nyarat ott töltötte, majd hosszú utazást tett az országban s csak vargabetűkkel tért vissza Budára, ahol a járvány már szűnőfélben volt. Bakócz Tamás prímás is megkapta a betegséget, de nem esett annak áldozatául, igen sokan azonban belehaltak a nagy erővel fellépő betegség következményeibe.

1495-ben Európa-szerte − Magyarországon is − újból pestisjárvány dühöngött, melyről Heltai Gáspár és Istvánffy számolt be.

Miközben a pestis még 1496-ra sem adta ki az erejét, a Duna mentén továbbterjed a szifilisz. A keresztes hadak egyébként nemcsak a pestis, a szifilisz és a vérhas terjesztésében játszottak közre, hanem a lepra Erdélybe plántálásában is. 1498-ban Brassóban nagyobb számú lepraeset fordult elő és a város több helyiségből álló ispotályt emelt a leprabetegek számára.

Az 1510. évi pestisjárvány miatt II. Ulászló király Budáról Pozsonyba, majd Morvaországba menekült, s az ország kormányzását Perényi Imre nádorra bízta. A pestist ismét nagy éhínség követte. Nagyszebenben ezévben Hans Saltzmann erdélyi orvos erős vesztegzár felállításával elérte, hogy az országos pestis, mely Erdélyben is igen heves volt, a várost megkímélte.

1529-ben, Bécs ostrománál Szolimán szultán seregében a "morbus hungaricus" tömegesen pusztított. Ezt a kórmegjelölést fenntartással kell fogadni.

A hiányosan fennmaradt leírások alapján inkább feltételezhető, hogy a Bécset ostromló török sereg soraiban vérhas dühöngött.

A XVI. század közepétól kezdve a hazai íráskúltúra fejlődése következtében a Magyarországon pusztított járványokról sokkal több feljegyzés maradt reánk.

Egész országrészekre vonatkozó feljegyzések csak csekély számban maradtak fenn; a városi krónikák, egyházi és világi személyek feljegyzései csak a szűkebb, saját területre vonatkoznak. Ezek egybevetése alapján kiemeltük a jelentősebb járványokat.

 

További járványok - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Ezt az utolsó pestisjárványt még több, helyi jelentőségű járványos betegség fellépése követte, de ezek gazdasági, katonai és erkölcsi kihatása már távolról sem volt olyan nagy, mint a megelőző pestis, vagy mint az 1831-ben hazánkba betört kolerajárványnak.

1830 előtt a kolera teljesen ismeretlen volt Európában. Hazája India, főleg annak keleti mocsaras vidékei, ahol még ma is honos. Itt évezredek óta fel-feltörő járványhullámok árasztják el az ország egyes részeit. 1817-ben egy addig ismeretes méretű járvány tört ki, mely egész Indián keresztülvonult. Délfelé haladtával 1818-ban ért el Bombay-be, az év végén Arábiában bukkan fel, átcsap Afrikába. 1818 és 1823 között a karavánutakon keresztül Kínán át eljut Szibériába. A következő 6 év ázsiai terjedésének ideje, mely időszak vége felé már az európai Oroszországba is eljut. 1830-ban már Ukrajnában is tejles erővel dühöng. Az orosz hadsereg becipeli Lengyelországba, ahonnan egész Európa fertőződik. Bécsben 1831-ben tört ki és 1832 márciusáig pusztított.

Magyarországra 1831-ben a galíciai határszélen sószállítással foglalkozó rutének hozták be. Egy hónappal a járvány kitörése után, 1831. augusztus 5-én 333 községből 11.987 megbetegedést jelentenek; ebből 4876 halálos kimenetelű.

A helytartótanács megelőző intézkedései nem sok sikerrel jártak. Az oroszországi kolerajárvány hírére már 1830. december 21-én kiadják a kötelező egészségügyi intézkedéseket tartalmazó rendeletet, mely tulajdonképpen nem más, mint a XVI. és XVII. században közzétett pestisrendeletek módosított kiadása. Megalakítják az "Egészségre ügyelő állandó kiküldöttség"-et, melynek feladata a rendeletek betartása és a helytartótanács informálása. A galíciai határt katonai kordonnal zárják le. Az ország területére húsz királyi biztost neveznek ki. Ezek megalakítják a megyék kolerabizottságát, beosztják az orvosokat, az országutakra állandó őrséget állítanak, veszteglőházakat és koleraházakat rendeznek be. A vármegyéket is kordonnal veszik körül. Minden megye máskép hajtja − vagy nem hajtja − végre a rendeleteket. A vesztegzár sok helyütt teljesen formális − érthető, hogy a járvány akadálytalanul terjed országszerte. Mint az előző korok folyamán oly sok esetben a lakosság a zsidókat és az orvosokat gyanúsítja a kutak megmérgezésével és a betegség terjesztésével. Zemplén, Sáros, Szepes és Gömör megyékben − ahol 8 hónap alatt több, mint félmillió ember betegedett meg s ezeknek mintegy fele a kolera áldozatául esett − véres zendülés tört ki. Ezt az 1831−32-ben lezajlott ún. "nagy-kolera" járványt 1836-ban követte a "kis-kolera", mely kb. 80.000 embert betegített meg, 58%-os mortalitással. Ezután 1848−49-ben, 1854−56-ban, 1872−73-ban volt nagyobb kolerajárvány. Bár kimutatásunkba csak a legnehezebb, illetve a legjobban dokumentált járványéveket vettük fel, így is kitűnik, hogy a legsúlyosabb emberirtó epidémiák szakadatlan egymásutánban, minden nemzedék életében többször is végigszántottak az ország lakosságán. A nagy járványokat − főleg a pestist − éhínség előzte meg és követte is. Gyakori kísérői a félelem tömeges reakciói. Súlyosabb hatást gyakorolt a lakosságra az ún. flagelláns-mozgalom, melyet ugyan az egyházi felsőség a későbbiek során tilalmazott, de voltaképpen végig szerzetesek vezetése alatt futotta meg félelmetes pályáját. Az "önostorozók" testvériségei a későközépkorban keletkeztek. Egy-egy szerzetes, olykor néhány különösen megszállt világi ember köré 'bűnbánó csoportok" tömörültek és faluról-falura, városról-városra vonultak. Öltözetük mindössze a búnbánók vörös keresztjével megjelölt ingból állt. Aki felvételét kérte a bűnbánó önostorozók testvériségébe, kötelezte magát, hogy annyi napig tart ki a processzióban; ahány évet addig leélt. A falvakban, városokban harangzúgás közepette fogadta őket az egybegyűlt, ámuló nép. A templomokba vonultak, s ott egyesek a vértanúk oltárai előtt bűnbánó énekeket zengve ostorozni kezdték magukat, míg mások szabad terekre vonultak, ahol derékig lemeztelenített testüket egy választott "mester" ostorozta, miközben a pestis megszűnéséért imádkoztak. Ez a pszichotróp járvány több hullámban rohant végig Európán; lavinaszerűen előrehaladva egyre több embert ragadt magával, míg végül is tízezres tömegek vonultak Nyugat- és Közép-Európa országútjain, önmagukat ostorozva. A "rend" hihetetlen gyorsasággal nőtt és terjedt.

Németországban, Hollandiában, Svájcban elárasztották a városokat es hiába küldte a francia király a flagellánssereg megállítása céljából országa határára katonaságát, az maga is a fanatikus tömeg hatása alá került és térdrehullott az exaltált, szuggesztív flagellánshad előtt. Hiába emelte fel szavát a mozgalom elharapódzásában végül is eretnekséget látó egyház is; a flagellánsmozgalom mindaddig kísértett amíg a pestisjárványok meg nem ritkultak. A felső-magyarországi flagellánsmozgalom drámai leírását kapjuk Arany János "Toldi szerelme" nyolcadik énekének 91. versében:

"Vág vize mentében nagy csapat emberre
Talált, kik üvöltve és magokat verve,
Viszik, − mint madarak költözve ha szállnak,‑
Fekete hírét a fekete halálnak".

 Sok példa van arra, hogy helyi intézkedések − elsősorban városi rendelkezések − igyekeztek egy-egy fenyegető járványnak gátat vetni. Ennek legjellemzőbb példája a raguzai vesztegzár felállítása, mely a történelem során az elsó szabályos 40 napig tartó elkülönítés, tehát igazi karantén (quarantana) volt (1577. július 27-i rendelkezés). Velencében ugyan 3 évvel hamarabb, de csak 30 napos elkülönítés volt. Az elsó elkülönítő épület, lazaretto, Velencében 1405-ben épült, azóta ezek az elkülönítő és gyógyító intézmények állandósultak. Hazánkban 1510-ból származik az első adat arról, hogy egy város vesztegzár következtében megmenekült a pestistől. Saltzmann János orvos Erdélyben Nagyszebent erős és következetesen végrehajtott vesztegzárral meg tudta őrizni a környéken erősen duló pestistől. Közép-Európában a vesztegzár, mint pestiselleni központi óvóintézkedés, először I. Ferdinánd Stájerország részére kiadott 1521. szeptember 15-i pátensében jelentkezik. Ferdinánd ekkor Stájerországot a Magyarországon ekkor már dühöngő pestis ellen kívánta megvédeni, amikor Saltzmann János elveit magáévá tette és rendelkezéseinek középpontjába a vesztegzárat, illetve az elkülönítést helyezte. Az 1562-ben kibocsátott rendszabály, mely a pestis elleni védekezés valamennyi fontos elvét tartalmazza, az ún. "Ordo pestis" már hazánkra is vonatkozik. E nyíltparancs összegezi mindazokat a rendelkezéseket, melyek korábban részutasítások formájában már megjelentek. Különösen fontos ez a rendelet azáltal, hogy mintául szolgált minden később kiadott járványrendszabály számára. Szigorúan a vesztegzár intézményéhez ragaszkodik; a benne kifejtett elvek nagyobbrészt máig is irányadók. Az a modern, általánosan elfogadott és igazolt álláspont, mely szerint a fertőző betegségek terjesztője elsősorban maga a fertőző betegségben szenvedő, vagy a fertőzést még lappangva magában hordó egyén s annak közvetlen holmija (akár mert közvetlenül tartalmazza a kórokozókat, akár mint pl. a közvetítő pestisbolhák hordozója), az 1562. évi "ordo pestis"-ben alaptételként szerepel. 1659-ig 13 ilyen − hazánkra is vonatkozó − "Infectionsordnung" jelent meg. Helyi járványok esetén a későbbi századokban az államhatalom beavatkozása a megfelelő hatóságokon keresztül ment végbe; addig a megye, illetve a város dolga volt, hogy tesz-e valamit a járványokkal szemben. Ezeknek a rendelkezéseknek a járványok szempontjából pozitiv intenciói gazdasági és egyéb intézkedései sokszor teljes értetlenségbe, ellenséges reakciókba ütköztek. Így pl. Gonzaga Ferdinand 1601. augusztus 9-én, mint felső-magyarországi fókapitány felhívja Kassa város tanácsát, hogy a Lengyelországban dúló pestisre tekintettel az országos vásárakat ne tartsa meg. A tanács − tartva annak hátrányos anyagi kihatásaitól − erélyesen ellenáll és csak az egyik pap pestishalála után hajlandó a rendeletet végrehajtani. 1652-ben az ugyancsak Lengyelországban dúló pestis behurcolásának veszedelme miatt Wesselényi nádor megtiltja a kassaiaknak a lengyelekkel való kereskedést. Ez az intézkedés egymagában nyilván nem volt kielégítő, mert 1653-ban a pestis megjelenik Felső-Magyarországon. 1710. november 11-én az erdélyi gubernium Udvarhelyszéken is eltiltja a városokat, minthogy − mint írják − "eddigis efféle confluxusok miatt esett a pestisnek annyira való terjedése". A XVIII. század elején egyre több oly rendelettel találkozunk, melyek egy-egy járvány lokalizálását célozzák. Az 1709. november 23-án kelt királyi rendelet hosszú sorát közli azoknak a városoknak, ahol veszteglő intézetek és lazarettek állítandók fel. A központi hatalom nemcsak vesztegzárral, hanem a veszteglő intézetek orvosi ellátásával is igyekezett a járványok elejét venni. 1710-ben például, midőn hazánkban az orvoshiány igen nagy volt, a bécsi kormány katonaorvosokat küldött a pestis leküzdésére. Hogy a bécsi hatóságok ezzel az intézkedésükkel az örökös tartományok megvédésére törekedtek az mit sem változtat ennek gyakorlati, pozitív jelentőségén. De ebben az időben a helyi hatóságok sem hanyagolták el mindenütt a védekezést. Így adalék van arról, hogy Pest és Buda az 1738. évi pestis alatt még egymás ellen is vesztegzárral védekezett. A XVIII. század közepén a veszteglő házak a vesztegzárak és egyes területeket körülvevő vesztegló vonalak őrzését a rendeleteket kibocsátó központi hatóság igen komolyan vette. Az 1739. évi budai járvány idején módosították a posta útvonalát, akként, hogy a fertőzött város megkerülésével a bécsi postát Vác és Péter-váradon át irányították a Duna-Tisza közére. 1740-ben a veszteglővonalak átlépőire már halálbüntetés vár.

Sajnos az üdvös rendelkezések szabotálásában rendkívül gyakran maga a katonaság járt elől. Somssich Antal somogy-megyei alispán 1739. november 10-én feljelenti gróf Wallis tábornokot, hogy 40 emberével áttörte a kordont és Szigetvárra ment. Ugyanezt cselekedte mindjárt utána a bajor gyalogos katonaság és a Scheer-féle ezred is. Ahol a központi hatóság által elrendelt szigorú vesztegzár életbelépett, ott az eredmény ritkán maradt el. Erre utal Ausfeldt doktor szegedi pestisorvos 1708-ból származó jelentése, melyből kitűnik, hogy Szegeden mindössze 182 ember halt meg pestisben, míg a csaknem ugyanolyan lélekszámú Aradon, ahol az elkülönítés nem történt meg, a halottak száma több mint 3000 volt. A XVIII. század második felében bevezetett járványrendészeti szabályok elválaszthatatlanok Chenot ádám (1721−1789) nevétől. Nagy elméleti felkészültségű orvos volt, jelentős gyakorlati tapasztalattal. Már első könyve, melyben latin nyelven ismerteti az 1766. évi erdélyi pestisjárvány megfékezése kapcsán szerzett tapasztalatát, jelentős nemzetközi visszhangot keltett. Rövidesen németül is megjelent. Neki, Erdélyország későbbi főorvosának köszönhető, hogy a század végére sikerült valamennyire megfékezni az ország határain pusztító pestist. A határőrvidék vesztegzárláncolata, a cordon sanitaire pedig a XIX. század csaknem végéig állta útját a járványos betegségeknek − ha nem is sikerült mindig megakadályozni azok behurcolását. Teljes v& delmet a legszigorűbb határzár sem nyújthatott. A helyi hatóságok nemritkán a központi hatalom által sugalmazott ténykedései közül különösen figyelmet érdemelnek a szomszédos területek járványhelyzetének felderítésére irányuló intézkedések. Nemcsak a hírközlés lassúsága miatt, hanem azért is mert a nép, de gyakran a hatóságok is eltitkolták a járvány fellépését, szükség volt egy különös intézményre: az ún. pestiskémek szolgálataira. A minden országra jellemző titkolódzás légkörében, az ország határához közelfekvó városok alkalomszerűen − járvány közelgésének hírére − vagy akár rendszeresen, kiküldték pestiskémeiket a szomszédos országokba, a járványhelyzet kipuhatolása végett, hogy a szükséghez képest megfelelő rendszabályokat léptessenek életbe. 1679 júniusában Sopron város tanácsa Pozsonyba küldi egyik bizalmas emberét, hogy nem lépett-e már ott fel a Bécsből fenyegető pestisjárvány.

A pozsonyi tanács − amikor ennek tudomására jut − tiltakozik a gyanúsítás ellen, és azt írja a soproni tanácsnak, hogy csak a nyári időben szokásos mindenféle lázas betegség észlelhető a lakosság körében. Pedig akkor már javában pusztított a járvány, mely rövid idő alatt jóval több mint 10.000 pozsonyi polgárt vitt a sírba. A pozsonyi tanács ugyanis attól félt, hogy a járvány hírére zárlatot vonnak a város köré, ami anyagi romlásba dönti a polgárokat. 1738-ban a budai pestisjárványt a városi tanács szigorúan titkolta, s amikor a sebészek jelentést akartak tenni, a polgármester és a többi tanácsúr keményen megfenyegette őket arra az esetre, ha nem állnak el szándékuktól. 1751-ben a pancsovai veszteglőintézet igazgatója elzáratja a déli határt és megbízható kémet küld ki Törökországba, hogy az ott uralkodó pestisjárványról értesítést küldjön. Néha maga a helytartótanács is utasította a határszéli megyéket, hogy a szomszéd tartományokba pestiskémet küldjenek. 1739-ben a helytartótanács utasítja Sárosmegye hatóságát, hogy a szomszédos lengyel területeken kémkedjenek arra nézve, kitört-e ott a pestis. Pestisgyanú esetén egyébként a vármegye által kiküldött egészségügyi biztos − a megyei tisztikar egy tagja − egy sebész társaságában, katonai kísérettel sorra járta a falvak házait, hogy saját szemével győződjék meg arról: nincs-e valahol gyanús beteg. A központi hatóság intézkedéseinek nemcsak járványvédelmi vonatkozásai vannak, hanem a járványkövetkezmények korrekcióit célzó intézkedései is. Ezek elsősorban természetesen gazdasági jellegűek. A központi hatalom a járványt követő inséges időkben adóelengedésekre határozza el magát, hogy ezzel elejét vegye a misera plebs végső romlásának, az elvándorlásnak és egyéb jóvátehetetlen következményeknek. 1602-ben még a kegyetlen Basta is Beszterce lakosainak a pestis által okozott nyomorult állapotára tekintettel 1 évi hadmentességet ad, s egy évi adójukat is elengedi. Ezekhez az intézkedésekhez csatlakoznak a telepítések is. Így az 1409. évi pestist követően Zsigmond 1410. június 4-i határozatában a város újbóli benépesítése céljából az új lakosok részére adómentességet és egyéb könnyítéseket biztosít. 1738-ban Békés megyében a pestis által elpusztított lakosság kiegészítésére Harruckern Ferenc főispán újabb telepítési műveletbe kezdett, amikoris főleg Ausztriából, Bajoroszágból s a Rajna mellől hozott telepeseket Gyulára. Példájukat igen sokan követték. A járványok befolyásolták Európa valamennyi népének életét. Az 1348-49. évi fekete halál viszonylag kevésbé sújtotta hazánk lakosságát, mint a legtöbb ország népességét, de a későbbiek során − azáltal, hogy Magyarország több mint másfélévszázadra nemzetközi küzdőtérré vált − a helyzet ellenkező irányba fejlődött. Hazánkban olyan években is dühöngött a ragály, amikor Európa-szerte nem számoltak be járványról a feljegyzések − és az egykorú nyugati krónikák sokszor esztendőről-esztendőre a biztonságos messzeség sugallta nyugodt részvét hangján adnak hírt a háborúk és ragályok közös termékéről, a magyarországi éhínségekről is.

A járványok jelentősen befolyásolták a hadműveleteket és a hadihelyzetet is. A magyar csapatok a XVI−XVII. században nem egyszer már fertőzötten érkeztek a hátországból a hadműveleti területre, vagy pedig közvetlenül a döntő hadicselekmény előtt tört rájuk a ragály; mind a két változat természetesen döntően befolyásolta a katonai események alakulását. Így pl. 1439-ben Titel körül harcoló magyar csapatok soraiban vérhasjárvány tört ki, mely eleve eldöntötte az ütközet kimenetelét. 1594-ben viszont a kiütéses tífusz kényszerítette visszavonulásra Szinán pasa Dunántúlon operáló hadait. 1684-ben elmarad Budavár ostroma a keresztény seregek soraiban kitört vérhasjárvány miatt. 1710-ben Rákóczi a seregében fellépett pestisjárvány miatt nem tudja felszabadítani a körülzárt érsekújvár kuruc helyőrségét. Igen sokszor éppen az előrenyomuló vagy visszavonuló hadsereg hozta magával az addig megkímélt területre a pestist és egyéb kórokat.

1690-1692-ben a Belgrádból visszaérkezett sebesült katonák elterjesztik az újabb pestist, mely országos méretűvé válik. 1737-ben a pestissel fertőzött osztrák hadak Moldovából Erdélybe plántálják át a "döghalált", stb. A háborúk voltak egyben a további járványok legnagyobb okozói és terjesztői is − ez a megállapítás különösen érvényes Magyarországra. A XVI. század második felében az örökös hadjáratok következtében az egykori virágzó, állandó művelés alatt állt tájak elnéptelenedtek, elmocsarasodtak, az erdők kipusztultak, egész országrészek vesztették el kultúrtáj-jellegüket. A magyar lakosság megmaradt, a betegségeken keresztülesett része fokozatosan "alkalmazkodott" a rossz ivóvízhez, a mocsarak bűzös kipárolgásához, a szunyogfelhőkhöz és biológiai létét továbbfolytathatta, de a temérdek idegen zsoldosban az új betegség, a "morbus hungaricus" sokkal nagyobb veszteségeket okoz, mint a török. Így lett Magyarország a "németek temetője". Az 1566. évi hadjáratból hazatérő katonák elviszik Bécsbe, ahonnan Németországba, Hollandiába, Burgundiába, majd Angliába vándorol az új járványos betegség, mindenütt rengeteg halálos áldozatot szedve. Az esetek túlnyomó többségében az akkori közegészségügyi viszonyok közepette lehetetlenség volt a seregek megóvása a járványoktól, és az örökös felvo-nulás állapotában lévő ország járvány okozta embervesztesége évszázadokon át messze túlhaladta − gyakran többszörösen is − a hadiesemények következtében elhalt személyek számát. A Rákóczi szabadságharcban mintegy 350−400.000 főben állapíthatjuk meg a járványok áldozatainak számát − ugyanakkor, amikor a hadrakelt sereg összes embervesztesége nem érte el a százezer főt. Leszögezhetjük, hogy közvetlen hatásukban az állandósult háborúk-okozta járványfokozó és járványfenntartó tényezők az ország hadipotenciálját végzetesen csorbították, közvetett hatásukban pedig döntően befolyásolták a hadiesemények alakulását. A járványok katonai-honvédelmi hatásának méreteit is meghaladják a járványok gazdasági hatásai és a depopuláció, elnéptelenedés, annak ismert következményeivel.

 

Súlyosabb magyarországi járványok a XVI. század közepétől - [vissza a tartalomjegyzékhez]

 



    
info 1