Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy

A hazai kórházügy alakulása 1876-tól 1950-ig
 írta: Kapronczay Károly

 

Az egészségügyi törvény hatása a kórházügyre - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A kórházügyet az 1876. évi XIV. tc. rendezte, melynek IX. fejezete szinte a második világháborúig érvényben volt. A közkórház ebben a rendszerben csak nagyságrendi különbséget jelentett, mely nagyságánál fogva képes volt a hatókörén kívül eső területről is beteget befogadni. Ilyen 1876-ban négy volt: a pesti Szent Rókus Kórház, a pozsonyi Állami Kórház, a pesti egyetemi klinikák és a lipótmezei tébolyda.

A törvény pontosan meghatározta, hogy a törvényhatóságok a hatáskörükbe tartozó lakosság lélekszáma szerint hol és hány orvost, bábát és egyéb egészségügyi személyzetet (halottkémet, védőnőt stb.) alkalmazzanak, valamint azt, hogy ezer lakosonként három betegágyat létesítsenek. Valójában ez a törvény határozta meg alapjaiban a hazai kórházügy rohamos fejlődését.

A törvényhatóságokat kötelezték a kórházépítésre, a meglevők fejlesztésére és a törvény által megszabott kórházi feltételek megteremtésére és biztosítására. A kórházügy külön költségvetési tételként szerepelt az ország éves pénzügyi programjában. 1877-ben külön kórházépítési normát állapítottak meg, az új kórházépület tervezését szigorú szabályok közé szorították, az építési normák kialakításánál követték az európai kórházépítési követelményrendszert. Meghatározták az egy betegre eső légköbmétert, az osztályok elkülönítését, a műtők és kezelők elkülönült elhelyezését, a fűtést, a szellőztetést stb. A tömbépületek helyébe az ún. Pavilonrendszer lépett.

Az 1870-es években – vármegyénként és városonként – eltérő mértékben fogalmazódtak meg a nagy kórházépítő programok, melyeket az államháztartás jelentősen támogatott. Például Budapest nagyszabású kórházépítés programját 1884-ben Gebhardt Lajosnak, a Rókus Kórház igazgatójának vezetésével egy szakbizottság dolgozta ki, mely szerint a Duna jobb partjára háromezer ágyas, a bal partjára kétezer ágyas kórházat kellett emelni. E terv szerint épült fel 1884-ben a Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórháza (a mai Sportkórház), a Szent István Kórház (1885), a Szent László Kórház (1895), az új Szent János Kórház (1897), bővítették a Szent Rókus Kórházat, felépült Óbudán a Szent Margit Kórház (1898), harminc fölé emelkedett a magánkórházak száma, s új pavilonokkal bővítették a régebbi pest-budai kórházakat.

A szerzetesrendek kezelésében levő kórházakra nézve is kötelezővé vált az állam által meghatározott kórházi feltételek teljesítése, így ezek az intézmények is jelentős fejlődésen mentek keresztül. A leglátványosabb változás az irgalmasok budai kórházában következett be, amelynek új központi épületét 1907-ben adták át (ez a mai ORFI központi épülete), s ez lett a főváros egyik legkorszerűbb kórháza. A XX. század első évtizedében kaptak új épületet az irgalmasok váci, egri, pápai, nagyváradi kórházai, illetve a teljes rekonstrukcióval azonos átépítéseket alkalmaztak.

 

Az egyetemi klinikai telepek - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az 1880-as években a legjelentősebb hazai kórházépítési beruházás a pesti és a kolozsvári orvosi karok klinikai telepeinek és központi oktatási épületeinek felépítése volt. Budapesten és Kolozsvárott tervezőbizottságokat hoztak létre, jelentős összegeket áldoztak a tanulmánytervek elkészítésére, európai tapasztalatok alapján tervezték meg ezeket a létesítményeket, így nem véletlen, hogy 1900-ban a klinikai telepek már Európa legkorszerűbb egyetemi intézményeinek sorába tartoztak.

1870-ben a pesti orvosi kar mindössze 146 betegággyal, 1900-ban viszont már 1500-zal rendelkezett, Kolozsvárott pedig 1046 ágy volt. Az 1885. évi kórházi statisztika szerint 278 kórház működött nálunk mintegy 10 ezer betegággyal, 1896-ban 341 kórház 19 ezer betegággyal, 1900-ban 395 kórház 35 ezer betegággyal, 1914-ben 426 kórház 44 ezer betegággyal. Ekkor tízezer lakosra 25 betegágy jutott, ami európai vonatkozásban sem volt lebecsülendő. A legfejlettebb ellátás ekkor Angliában volt, tízezer lakosra 51 betegágy jutott.

 

Új kórházak a dualizmus korában - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A dualizmus korában épült fel jelentősebb megyei kórházaink többsége, megújultak a kisebb városi és községi kórházaink, sok új városi és községi kórház magánkezdeményezésből született, amelyeket 1898-tól az Országos Betegápolási Alapból – ahol nem működött törvényhatósági kórház – külön támogatásban részesítettek. A szerzetesrendek is megújították gyógyító intézményeiket, s a többi egyház is törekedett saját kórház létesítésére, így a református egyház Budapesten, Debrecenben, Brassóban és több más helyen, az evangélikusok is több városban emeltek gyógyintézetet. Az izraelita hitközségek országos jelentőségű kórházzal rendelkeztek Budapesten (a pesti Zsidó Kórház), de majd minden jelentősebb magyar városban is rendelkeztek kisebb-nagyobb kórházzal. Az egyházak a gyógyító intézmények mellett a gondozó-szegényellátó hálózatot is kiépítették, jól működő ápoló- és gondozó szolgálataik világi gyógyintézményekben is jelen voltak.

A betegellátó intézmények bővülését jelentette a honvédkórházak rendszerének kiépítése is. Az 1880-as évektől épültek fel legjelentősebb helyőrségi állandó kórházaink, így a fővárosban három, továbbá egy-egy Pécsett, Győrött, Pozsonyban, Szegeden, Nagyváradon, Kolozsvárott, Nagykanizsán, Kaposvárott, Debrecenben és másutt. A hadsereg betegágyainak száma meghaladta a 20 ezret, s a háborús helyzet esetén mintegy százezer újabb betegágy létesítésére volt lehetőség. 1914-ig a katonai kórházak kezelése kettős volt: a betegágyak mintegy 70 százalékával a közös hadsereg, 30 százalékával a m. kir. Honvédség rendelkezett, ezek önálló kórházként működtek Budapesten, Pécsett, Kolozsvárott, Debrecenben és Szegeden.

Az 1890-es évektől a Munkássegélyező Pénztár is sorra építette saját kórházait és munkásjóléti intézményeit, rendelőintézeti hálózatát, amelyet keretében 1897-ben Budakeszin megnyitotta tbc-szanatóriumát. A 1900-as évek elején kezdődött el a hazai szanatóriumi hálózat kiépítése, szervezője a Szanatóriumi Egyesület lett, amelynek tevékenységét az állam anyagilag is támogatta. Így épült fel 1905-ben a budakeszi Erzsébet Szanatórium (ma Korányi TBC Szanatórium és Pulmonológiai Intézet), a MÁV TBC Szanatórium (1907), s továbbiak a Mátrában, s a Kárpátok több helyén.

 

A kórházépítési norma - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az 1877. évi kórházépítési normák megállapítása ugyan nem befolyásolta a régi ún. német norma (egy épületben való elhelyezés) vagy a pavilonos forma szerinti kötelező tervezést, a kórházaink többségének tervezését az anyagi lehetőségek határozták meg, s csak ezen belül érvényesülhetett az orvosi és kórház építészeti feltétel. Az első nagyszabású hazai kórházépítési program megvalósulásának idején, főleg a pesti és a kolozsvári klinikai telepek megtervezését célzó európai tanulmányutak nyomán, hazánkban is komolyan törekedtek a kórházépítés építészeti és orvosi vonatkozásainak és feltételeinek összhangba hozására, a modern kórházépítés irányelveivel. E vonatkozásban ugyan már 1847-ben Réthy Pál részéről bátortalan kezdeményezés indult meg, de az 1880-as évekig nem talált követőkre. Ekkor viszont központi kérdéssé vált e témakör. A tervrajzokat a higiéniás elvek alapján kellett elkészíteni, melynek során az ún. pavilonos vagy központi épületes irányzatok alakultak ki.

1891-ben az 48160 sz. belügyminiszteri rendelet intézkedett a kórháztervezési pályázatokról, melyeket az egészségügyi hatóságoknak kellett elbírálni, engedélyezni. A norma szerint 120 ágyig egy épületben kellett a kórházat megtervezni, a felül már külön pavilonokat kellett létesíteni. Viszont egy pavilonban 100 betegnél többet nem lehetett elhelyezni. A sok és részletes szakmai szempontokból a leglényegesebb higiénés feltételnek azt határozták meg, hogy minden betegre naponta 4–500 liter vizet számoltak, az egész épületet csatornázták.

A kórtermek nagyságára ugyan nem állapítottak meg mértéket, de azt igen, hogy betegenként hány légköbmétert kell számítani, s hogy mindegyik teremnek állandó légáramlást biztosító nyílászárókkal kell rendelkeznie. Pontosan meghatározták, hogy a fertőzéső betegeket befogadó helyiségeket hol kell elhelyezni, milyen távol legyenek a gyógyítás színterétől. Meghatározták a hullaházak távolságát és elkülönítettségét a belosztályoktól és a konyhától.

Ez utóbbival kapcsolatban úgy rendelkeztek, hogy a konyha helyiségeit minden betegosztálytól legalább 50 méter távolságra kell telepíteni, külön kell raktárakat építeni, amelyeknek ugyancsak távol kell lenni a betegosztályoktól. A kisegítő épületeknél külön figyelemmel kellett lenni a tisztaságra, a féregtelenítéseket és a rágcsálók irtását legalább havonta egy alkalommal, de szükség esetén azonnal el kellett végeztetni.

Meg kell jegyeznünk, hogy a dualizmus korában emelt kórházaink többségében az 1891-es kórházépítési (építészeti) szabályzat csak korlátozott mértékben valósult meg, csupán a főváros kiemelkedő kórházaiban, a már említett két orvosi kar klinikai rendszerében és néhány vidéki kórházban (például Egerben az irgalmasoknál) érvényesült. A legtöbb esetben a szabadon álló épületeket alakították át kórházi célra vagy a már meglevőket tervezték át, de minden körülmények között megfeleltek a kórházi higiénés feltételeknek.

 

Az I. vh. utáni időszak - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés utáni Magyarország területén igen súlyos helyzet alakult ki a kórházügy területén is. 1920-ban a magyar egészségügy rendelkezésére 183 kórház állott mindössze 26 ezer betegággyal, a 10 ezer főre eső betegágyak száma pedig 11-re csökkent. A helyzet annál súlyosabbnak minősült, hiszen a 26 ezer betegágy 1918-ig 8 millió lakosra volt biztosítva, az elcsatolások után közel 2 millió lakossal – erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar menekültekkel – növekedett a trianoni Magyarország lakossága. A gazdasági nehézségek ellenére a kormány jelentős kórházépítési programot dolgozott ki, amelynek legfontosabb területei nemcsak a meglevő intézmények korszerűsítése, ágylétszámuk növelése és a gyógyító munka feltételeinek javítására terjedtek ki, hanem az első világháború előtt alapított debreceni (1912), a Kolozsvárról Szegedre menekült és a Pécsre helyezett pozsonyi orvosi kar (1918) új klinikai rendszerének megteremtésére, a megnövekedett főváros kórházi ellátásának javítására és a megyei kórházak számának növelésére. Nem kis nehézségek árán az 1920-as években a fizetőképes és biztosított lakosság szükségleteinek megfelelően az állam kórházfejlesztési programot dolgozott ki, amelynek során 1921 és 1930 között a hazai betegápoló és gyógyintézetek száma 183-ról 233-ra, az ágyak száma 36451-ről 39821-re emelkedett. Ebben az emelkedésben csupán néhány száz betegágyat és 4–5 épületet jelentett, hogy a Magyarországon található katonai egészségügyi intézmények egy részét – tekintettel a hadsereg korlátozott létszámára – átengedték a polgári egészségügynek.

A kórházügy alaprendeletei nem változtak, a két világháború között alapvető módosító intézkedéseket nem adtak ki. Viszont 1930-tól az állam teljes mértékben fedezte a szegény betegek ápolási költségeit, 1931-től a teljes költségtérítés helyett bevezették az általános átalánytérítést. Az állami hozzájárulások csökkenése miatt egyre szükségesebbé vált a kórházi munka gazdaságosságának fokozása, javarészt ezt szolgálta az 1931-ben megalakult ”Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége”, amely Magyar Kórház címmel elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó folyóiratot adott ki.

 

A második kórházépítési program - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A két világháború között zajlott le hazánkban az ún. második kórházépítési program, amelynek első szakaszában felépültek a vidéki orvosi karok klinikai telepei, központi épületei Szegeden és Debrecenben, illetve Pécsett jelentős átalakításokkal régebbi intézeteket formáltak át oktatási és gyógyítási célokra. Felépült gyermekgyógyászati intézményeink többsége. Így például a budapesti Madarász utcai csecsemő- és gyermekkórház, jelentősen kibővült a Kék Kereszt (Heim Pál Gyermekkórház) intézménye. Ugyancsak az állami gyermekmenhelyek gyógyító részlegei, a gyermekszanatóriumok rendszere és speciális gyermekintézetek (pl. a nyomorék gyermekek otthonai, gyógyító részlegei, a vakok és siketek állami intézményei stb.). Egyre nagyobb szerepet kaptak a kórházfejlesztésben a biztosító intézetek: megépült a MÁV Kórház és szanatóriumi hálózata (Budakeszi, Mátraháza, stb.), az OTI Uzsoki utcai Kórháza. Az 1930-as években zajlott le Budapesten a második jelentős kórházépítési program, ennek során felépült a mai Bajcsy-Zsilinszky Kórház (Horthy Miklós Kórház – 1932), a SOTE Gyakorló Kórháza (akkor OTBA, 1992-ig Központi Állami Kórház – 1933), a MABI Kórháza (Péterfy S. u. Kórház), a Tétényi úti Kórház első szakasza (Szent Imre Kórház), az Országos Traumatológiai Intézet (Magdolna Baleseti Kórház – 1936).

Hasonló folyamat játszódott le vidéken is, így épült fel a berettyóújfalui, a ceglédi, a kiskunhalasi, a mátészalkai, a nyíregyházi, a kaposvári, a veszprémi kórház, új épülettel bővült a szombathelyi, a szekszárdi, a nagykanizsai, a kecskeméti, a békéscsabai, a gyulai kórház.

A hazai kórházak hálózata 1939-ben 304 gyógyintézettel és 46922 betegággyal rendelkezett, 10 ezer lakosra mintegy 47 ágy jutott, így az országos betegágylétszámon belül mintegy 9 ezer ágyat a tbc-s betegeknek biztosítottak. Az országos betegágylétszámon belül jelentős arányt képeztek – 10134 betegággyal – a magánkórházak (54 gyógyintézetre elosztva), míg a biztosítótársaságok teljes ágylétszáma mintegy 15 ezer volt. A pesti és a vidéki egyetemi klinikák ágylétszáma 8441 volt, de a nyolc bábaképző intézet szülőnői ágyszáma is 980 volt. A szerzetesrendek betegágyszáma 4561 volt, de ebbe a számba nem tartozott bele a közel 3 ezer szociális-beteggondozói férőhelyeik száma, ahol elsősorban szegénygondozottakat és gyógyíthatatlanokat, valamint aggokat helyeztek el.

A két világháború közötti időszakban a különböző felekezetek jelentősen növelték gyógyintézeteik számát és férőhelyeiket, közülük is kiemelkedett a Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza, az Irgalmas Rend budai Kórháza, a fővárosi Zsidó Kórház és gyógyintézményeinek hálózata, míg a gondozó intézmények között kell említenünk a San Marcó budai Szeretetkórházat, a ferencesek szegénygondozó intézményeinek hálózatát.

1938–1940-ben – a területi visszacsatol sok után a hazai kórházi ágylétszám és intézmények száma 13100, illetve 38-cal növekedett, amelyek részben már működtek 1918 előtt, részben újabb építmények voltak a román, illetve a csehszlovák állam részéről. Az Ungváron, a Munkácson, a Szatmáron levő új intézmények állami kórházi statust kaptak, az adott körzetek betegellátását biztosították. Jelentős volt a visszacsatolt területeken a magánkórházi szám (20), a betegágyak száma vonatkozásában 4990 volt.

A második világháború idején a katona-egészségügy erősítésére az országon belül 25 ezer katonakórházi, 90 ezer légókórházi betegágyat létesítettek, amelyeket részben a Magyar Vöröskereszt, részben a Légoltalmi Országos Parancsnokság szervezett, elhelyezésükre külön tervezetet dolgoztak ki.

 

A II. vh. alatti és utáni időszak - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A II. világháború nagy veszteséget okozott a kórházak vonatkozásában is. A háború befejezésével csak 28000 kórházi ágy maradt meg működőképesen, a visszavonuló német csapatokkal együtt mintegy 40 ezer kórházi ágy működéséhez szükséges – főleg a Magyar Vöröskereszt kezelésében lévő – felszerelést hurcoltak el az országból. A kórházi épületek vonatkozásában a kár 70%-os volt, például a budapesti Szent János Kórház vagyonának mintegy 60%-a megsemmisült (területén súlyos harcok dúltak, a gyulai kórház épületének 70%-a elpusztult, de majdnem mindegyik kórház súlyos rongálódásokat szenvedett. 1945–1946-ban ideiglenes jelleggel elhagyott épületeket, hadikórháznak átvett középületeket jelöltek ki kórházaknak, míg a romba dőlt gyógyító intézetek helyreállítását azonnal megkezdték, az első hároméves terv egyik feladata lett a kórházak helyreállítása, egyben megkezdődött az a folyamat, hogy kórházakat létesítettek eredetileg más célú épületek átalakításával.

1945-ben több magánkórház és gyógyintézet szűnt meg, elsősorban az alapítványi intézmények számolták fel önmagukat. A kiépülő új egészségügyi kormányzat állami kezelésbe vette 1947-ben a még működő magán gyógyintézeteket, elsősorban a nagyobb ágylétszámú intézményeket. Így alakult meg például a Szabadsághegyi Állami TBC Szanatórium, az ugyanott levő Gyermek TBC Szanatórium, hasonlóan a vidéki tbc-szanatóriumok többségéhez. Az új társadalombiztosítási rendszer kiépítésével állami kezelésbe kerültek az addig a különböző biztosítási intézetek tulajdonában levő, de bizonyos állami támogatásban működő kórházak, gyógyító intézmények és rendelők hálózata, integrálták azokat az egységes állami kórházi rendszerbe.

Az 1950-es évek elején a vidéki újabb tbc-szanatóriumok (például Hegyfalun, Dobán, Deszken stb.) államosított kastélyokból alakították ki, az országos gyógyfürdő- és reumatológiai kórházi hálózat megteremtése is. Ezen az elven épült fel (Hévíz, Balatonfüred, Balf, Harkány, Keszthely, stb.). A magán gyógyintézetek és biztosítási társaságok kórházainak államosítása során új típusú kórházak kialakítására is sor került, például a Postás Kórházból és a Szieszta Szanatóriumból formálódott ki Budapesten az Országos Onkológiai Intézet (1951), az Irgalmas Kórházból és a Szent Lukács Gyógyfürdő Rt. Fürdőkórházából az Országos Reuma- és Fizikoterápiás Intézet, s az utóbbihoz csatolták a Császárfürdő Kórházát, a Tengerészeti Kórházat, a Marczibányi Alapítvány működtette Budai Kórházat. A szerzetesrendek államosított (1949) kórházait is más feladattal működtették: az egri Irgalmas Kórházból formálódott ki a Heves Megyei Markhot Ferenc Megyei Kórház, a pécsiből egyetemi klinikát, a pápaiból a Városi, a váciból szintén Városi Kórház lett. Az Erzsébet Apácák Budapest Fő utcai Női Kórházát szociális otthonná alakították át, de az egyházi szegénygondozó intézmények többsége megtartotta eredeti profilját, a szociális és beteggondozó hálózat része lett. A Bethesda Kórházból alakították ki – több kisebb magánkórház hozzácsatolásával – az Apáthy István Gyermekkórházat, míg a Városliget környéki magánszanatóriumok (Glück-, a Liget-, stb.) egyesítéséből alakult ki a BM Központi Kórháza. A vidéki magánkórházak többségéből csecsemő- és szülőotthonok lettek, hiszen a hároméves terv egyik feladata a tbc-, a csecsemő-, gyermek- és szülészeti-nőgyógyászati osztályok számának és ágylétszámának növelése lett.

1949-ben a gyógyintézeti ágyak száma közel 50 ezer volt, ami valamivel haladta meg az 1939. évi számadatokat. Viszont bizonyos torzulás is bekövetkezett, amikor az 1950-es évek “mindent felülmúlni” szemlélete a kórházügy területén is kampányfeladatokat teljesített: a kórházi infrastruktúra lehetőségeit figyelmen kívül hagyva növelték a kórházi ágyak számát, sokszor elviselhetetlen állapotokat teremtve a kórtermekben. Az újonnan szervezett kórházak és gyógyintézmények valóban az adottságoknak, a kórházi gyógyító munka feltételeinek feleltek meg, míg a régebbi kórházakban egyszerűen megkétszerezték az ágyszámot.

 



    
info 1