Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy

Az árvaügy és gyermekorvoslás magyarországi múltjából
 írta: Kapronczay Károly

Az árvaügy kialakítása a Helytartótanács felállításától formálódott, olyan intézmények felépítésére ösztönzött, ahol a megélhetéssel nem rendelkező szegényeket, csavargókat és gyermekeiket elhelyezhetik. Az árvák gondozása egyházak és közösségek önként vállalt feladata maradt, ahová a rendezetlen körülmények között élő nincstelenek gyermekeit is ideiglenesen vagy véglegesen elhelyezhetik. A népvédelmi törvények szerint az árvaházak az állam által támogatott intézményi rendszerbe kerülhettek. Az egyházi közösségek által fenntarott árvaházak – függetlenül a vallástól – állami támogatásba részesülhettek. A vármegyék és városok által szervezett a szegényházakba árvákat is elhelyeztek, akik eltartásáról és taníttatásáról az alapítók gondoskodtak. (Ez a forma nagyon ritka volt, inkább a városok nevelő szülőkhöz helyezték ki a gyermeket.) A szegényházakban /ispotályokba/ került szegények és betegek ápolásáról, esetleges orvosi ellátásáról is gondoskodni kellett. Ez a kettősség – a szegény- és beteggondozás – eredményezte, hogy a betegápoló ispotályok szegényházak is lettek, illetve fordítva. Ez közel másfél évszázados viaskodást jelentett, hogy a szegényházat elválasszák a beteggondozó ispotálytól. Csak a 19. század közepén sikerült a kórházat a betegápolás színterévé tenni, főleg vidéken továbbra is állami segítségre szorultak az ellentétes helyzet felszámolására.

Az összetett feladatkörben külön kérdést jelentett az árvaügy, hiszen gyermekekről volt szó, olyan sérülékeny életkorban, amikor lényeges szerepe jutott az orvosi felügyeletnek. Az árvaügy egyben gyermekvédelmet is jelentett, az utóbbi pedig teljes egészében orvosi kérdés lett. A gyermekhalandóság mindig ijesztő volt hazánkban, az 1740-től a Helytartótanács egészségügyi bizottságától, a vármegyéktől és városoktól kért különböző járvány és betegség, valamint elhalálozási adatokban külön kívánságot jelentett a gyermekhalandóság. Az árvaügy szervezése és a gyermekek egészségi állapotának adatszerű bekérése a szervezett gyermekvédelem egyik formáját jelentette, valamint azt, hogy ez valamilyen formában orvosi kérdést is képez. Az 1784-ben életre hívott alapítvány pedig egyértelművé tette, hogy az árvaügy felelőse az országos főorvos.

Ugyancsak lényeges intézkedés, hogy Mária Terézia és II. József által állami támogatásban részesített gyógyító rendek mellett különös segítséget kaptak azok a rendek, amelyek iskolákat és árvaházakat tartottak fenn. Az országos főorvos felügyeleti joga nemcsak a orvosokra, sebészekre és a betegápoló intézményi rendszerre terjedt ki, hanem az árvaházakra is. Ezt a jogát tovább „ruházta” a vármegyei és a városi orvosokra, akik ellenőrzése kiterjedt a kollégiumokra és árvaházakra is. Az 1770-ben életbe léptetett Generale Normativum in Re Sanitatis rendeletgyűjteményben, ahol a kötelező megyei és városi orvostartásról rendelkezik, kimondta a szegények ingyenes gyógyítását, amely kötelességi körbe beletartozott a tíz éven aluli gyermek is, a hivatásos bábák feladatai közé sorolták az újszülöttekkel kapcsolatos „gyógyítást” is. A gyógyításra felhatalmazottak között a bábák képesítése volt kérdéses: az egyetem orvosi karán szervezett egy éves bábaképző tanfolyamon kevesen tanultak, a 18. század végén megyénként egy-két okleveles bába működött. A falvakban és a városokban alkalmazott bábák többsége a megyei vagy városi orvos előtt, a gyakorlati fogásokból tett vizsgát és a kiadott igazolás csak az adott helyen volt érvényes. (Ezek az un. Cédulás bábák, a szülést segítő idősebb asszonyok voltak.) Ilyen szakmai „háttér” mellett érthető a jelentős csecsemő és gyermekhalandóság, amely vonatkozásban hazánk Európában sereghajtói közé tartozott. A 18. század közepétől kötelező megyei és városi orvosi jelentésekben különösebb részletezést nem adtak a csecsemő és gyermekhalálozás okairól. A gyermekek nagyarányú halálozása „természetes” volt, csak járványokban vagy esetleg balesetben elhunyt gyermekeknél tettek megjegyzést.

Figyelemre méltó, hogy a Generale Normatívumban a gyermek más „megvilágításban” jelennek meg, úgy, mint az orvosi munka kötelező feladata. Igaz, az orvos és a bába a szülésnél kötelező feladata volt a veszélyeztetett újszülötthöz sürgős megkeresztelés. Ugyanitt tették kötelezővé, hogy a megyei vagy városi orvos felügyeli az ispotályokat, árvaházakat, iskolai kollégiumokat, az utóbbi két intézményi formában külön betegszobát kell fenntartani, járványok idején karantént kell alkalmazni. Az árvaügy – függetlenül a népvédelmi intézkedések szellemétől – mint oktatási és orvosi kérdés jelenik meg. A gyermekeket meg kellett tanítani irni-olvasni-számolni, bizonyos elemi ismeretekre megtanítani, ügyelni vallásos nevelésükre és hasznos foglalkozásokra kinevelni. Ebben a vonatkozásban az árvaházak a megyés püspök felügyelete alá tartoztak. Az árvaházakra is érvényes volt a kötelező foglalkoztatás (ház körüli munka, hasznot hajtó tevékenység stb.), az egyenruha viselése, Az árvaházakban kötelező volt minden bentlakóról orvosi kartont vezetni, ahol a felvételtől kezdve minden betegséget be kellett jegyezni. Érdekes a rendeletekben (1744-ben megfogalmazott fogalom/ az árva meghatározása: árvának tekintették azokat, akik még nem érték el az önfenntartáshoz szükséges életkort, nincsenek szüleik és olyan személy, akire nevelésüket bízni lehetne. Külön jelölték azokat, akik „fattyak és kitettek”, akik eredetét nem lehet felfedni. A törvény értelmében a kincstár – az 1784-ben létesített közalapból és adókból – a helyi hatóságokat pólyákkal és kelengyékkel látta el, köteles a kitett gyermek mellé szoptató dajkát felfogadni. Ezt a plébános vagy a lelkész felügyeli, Akinek meg kell kísérelni nevelőszülő felkutatását, csak ennek sikertelensége után kell a gyermeket árvaházban elhelyezni. Mária Terézia 4698/1775. évi rendeletében intézkedett a koldusok gyermekeiről is. A rendelet szerint a koldusok gyermekeit gazdákhoz, vagy mesteremberekhez kell adni, hogy őket „neveljék, táplálják, ruházzák, mesterségre tanítsák, vagy gazdasági munkára fogják. E gyermekek kötelesek gazdájukat 15, esetleg 18 éves korukig szolgálni, ahogy a perceptor, vagy rendőrigazgató a gazdával a gyermek neveltetése érdekében megegyezik. Ez pedig a nevelőszülőnek – az árvaalapból – történő pénzbeli járandóságát jelentette. A rendelet értelmében a nevelőszülő az árvát, ha leány 10, ha fiú 12 évig ingyen tartani, azután a gyermek tartozik annyi évig csupán a tartásért szolgálni a nevelőszülőket, ahány évig ingyen tartották.

Természetesen ebből a modern rabszolgaság egy formája alakult ki, amely ellen a törvény – ha tudomására jutott – fellépett. Igaz, a szökött árvát visszavitték nevelőszülőjéhez, bejelentett embertelen bánásmódért a nevelőszülőtől elvették a gyermekeket, pénzbüntetésre ítélték. I. Ferenc király 1817-ben, Erdélyi kőrútja alatt, tapasztalta az árvaházakban uralkodó helyzetet, így intézkedett annak felszámolására, a gyermekeknek nevelőszülőkhöz való átadásáról, megemelte az árvapénztárak összegeit, a magasabb tartásdíjat, megállapítását. A gyermekek feletti felügyeletet a rendőrfőnökre, a városi bíróra és orvosra bízta.

A fentiekből jól kirajzolódik, hogy a gyermekvédelem szorosan összefonódott a szegényüggyel, amit a társadalom különböző szervezeteire /egyházak, szerzetesrendek, stb./ bíznak, de belépnek e szervezetek közé a közös védelmet, közös együttélést szükségszerűen kifejlesztő városok, ahol az egészségügyi és rendészeti szempontok jobban domináltak és nélkülözhetetlenné tették a város falai között a szegényügy valamiféle megoldását. Így létesültek a városokban már a középkorban az ispotályok és az ott elhelyezettekről, többé-kevésbé gondoskodtak. A gondoskodás reformkori formája lett a társadalmi szervezetek öntevékeny munkája, amely a társadalom segítségét is mozgósította, kiegészítették az állam vagy a szűkebb környezett munkáját. 1823-ban Kolozsvárott Csáky Rozália (Jósika János gubernátor felesége) megalapította Jótevő Asszonyok Egyesületét, amely egyesület hozta létre Erdélyben az első „előiskolát” (kisdedóvó), gyűjtéseket szervezett az árvák eltartásának (élelmezés, ruházkodás, taníttatás stb.) kisegítésére. Ez az egyesület mintaként szolgált a többi hasonló társadalmi összefogás megteremtésére, így Kassán 1838-ban Szirmay-Szulyovszky Terézia alapított hasonló Jótékony Nőegyletet, amely már inkább az elhagyott gyermekekre összpontosított. Míg Csáky Rozália által Kolozsvárott dologház hamarosan árvaházzá formálódott át, Kassán kimondottan gyermekmenhely szerveztek. Itt részben a város által nyilvántartott, nevelőszülőkre váró árvákat és elhagyott gyermekeket gondoztak, másrészt pénzgyűjtéseikkel a nehéz helyzetben levő gyermekeket, nevelő özvegyeket támogattak, munkaalkamat teremtettek nekik (szövés, fonás, szabás-varrás stb.) családjuk fenntartásához. Ez az egyesület beteg gyermekek kezelésére és szülő anyákhoz orvost és bábát hívott, költségeiket megtérítették. A fenntartott dologházak orvosi ellenőrzését is biztosították.

Az 1848. áprilisi törvény szerint megalakult felelős magyar kormány legfontosabb feladata a polgári állam megszervezése lett, ezen belül – például – a szegényügyet b e kellett építeni az államigazgatási rendszerében. Ennek rendezése már a centralisták munkáiban is fellelhető, elsősorban Eötvös József 1840-b en kiadott „Szegénység Irlandban” c. munkájában. Itt a törvényes rendezést emeli mindenek fölé, de nem az Ínségmunkás megszervezése a legjobb megoldás. A forradalom és a szabadságharc felgyorsult eseményei közben nincs országgyűlési „lenyomata” a kérdésnek, de annál több belügyminisztérium rendelkezés. A Belügyminisztériumhoz tartozott az árvaügy, a polgári alapítványok felügyelete, a dolog- és lelencházak fenntartása és működtetése, a süketnéma, a vak-intézet, stb. Az utóbbi két intézmény és az árvaügy a közigazgatási osztály feladatkörébe került, ami jelzi azt, hogy fontos közigazgatási kérdést jelentett e három feladatkör. Az árvaügyet összekapcsolták a kórház és a fogyatékosok kérdéskörével. Sajnos az elképzelésekből nem valósult meg semmi, hiszen a szabadságharc eseményei erre nem adtak lehetőséget, viszont a Belügyminisztérium belső munkarendjének és szervezeti felállásnak tervezete következtetni enged arra, hogy ezen a téren teljes változást terveztek. Viszont a szabadságharc bukása után a neoabszolutista rendszer nem állította vissza az 1848 előtti formákat, az 1851. augusztus 18.-án Magyarországon is bevezetett új alaprendelet a jótékonysági tevékenység pénzügyi forrásának a községi vagyont jelölte meg, amelyből a szegények és elesettek gyámolítását kellett biztosítani. Ez a pénzügyi alap a kötelező helyi adózásból, illetve egyes feladatok teljesítésére az állami (kincstári) alapokból is nyújtottak támogatást. 1859-ben a császári pátens az egész birodalom területén, így Magyarország vonatkozásában is kibocsátotta az új községi törvényt, amelynek alapján községi rendtartásokat kellett szerkeszteni. Ezt teljes mértékben nem vezették be Magyarországon, de az 1867-es kiegyezés után 1871-ben bevezetet, a községek (igazgatási közösségek) jogairól és teendőiről rendelkező XVIII. tc.-re hatással voltak. E rendelet III. fejezetének 22.§-a foglalkozik a szegényüggyel, amelynek kezelése igazgatási feladat, illetve ennek kezelésére intézményeket kell fenntartani. Amennyiben erre nincs elég pénzügyi fedezet, akkor „a község a megyének, illetve az államnak v eheti igénybe segítségét.” A község, amely 5000 lakosonként köteles volt orvost tartani, l000 lakosonként bábát alkalmazni, ezek működésének feltételeit biztosítani, köteles volt az árvákról is gondoskodni. Többek között pontosan meghatározta a kiskorú gyermek „statusát”: elsősorban az apa, házasságon kívül született gyermeknél az anya illetékessége a meghatározó, ami abból a szempontból lényeges, hogy nincstelenség esetén mely község köteles róla gondoskodni. AS lelencek esetében az irányadó, hogy melyik községben találtak rá, illetve hagyták el bizonyíthatóan szülei. Ez a szegények ellátása miatt lett lényeges, mert a községhez tartozó szegények és elhagyottak ápolásáról az illetékes község volt köteles gondoskodni. A gondoskodás formája lehetett: az orvosi és kórházi ápolási költségek megtérítése, gyermekek esetén a szükséges orvosi szemlék kifizetése, lelencek és árvák esetében a községben levő jótékony intézetben való elhelyezés, nevelő szülőkhöz történő kihelyezés, ipari iskoláztatásuk biztosítása. Ha a szegény felgyógyul, munkába áll, a község visszakérhető a rája fordított összeg egy részét, illetve az felnőtté vált árva munkaerejére igényt tarthat. Ezekre a célokra nemcsak az adók egy részét, hanem erre a célra létrehozott alapokat lehetett igénybe venni, a Belügyminisztérium az állami költségvetésből nyújthatott e célokra kiegészítő összegeket.

Más vonatkozásban lényeges az 1876. évi XIV. törvény, az úgynevezett közegészségügyi törvény, amely pontosan meghatározta az orvos feladatkörét, a betegápoló intézmények rendszerét és ez utóbbiak felépítését. A kórházak csak a belügyminisztérium engedélyével létesülhettek, a beteggondozó intézményeket végleg elkülönítették a szegényházaktól, szervezeti szabályzatuk osztályrendszert irt elő, intézkedtek a betegápolás rendjéről, a gazdálkodás előírásairól, stb. A kórház végleg a betegápolás színterévé vált. A kórházak vonatkozásában bevezette a közkórház és a községi /városi/ kórház fogalmát. Mindegyik működését a belügyminisztérium engedélyezte, fenntartási költségeiket a helyhatóság és az állam együtt, vagy külön-külön biztosította. Az állam továbbra is vállalta a szegények ápolási költségeinek fedezését, illetve gyermekek esetében előbb 10, majd 14 éves korig teljesen ingyenes lett. A Közkórház – mint az ellátás teljes körét biztosító intézmény – csak az lehetett, ahol belgyógyászat, sebészeti, szülészet-nőorvoslási és gyermekgyógyászati osztályok voltak, szükség esetén elkülönítve járványosztályt is képesek voltak működtetni. Amely kórház ezt nem tudta biztosítani, az csak községi vagy városi kórház lehetett. Ez a törvény, amely először teljességében biztosította a gyermekek gyógyítását, a prevenció szellemében a gyermekek egészségvédelmét. A prevenció szellemében született meg az iskolák orvosi ellenőrzése, amelyből kiformálódott az iskolaorvosi rendszer, illetve az újszülöttek és csecsemők orvosi ellenőrzésén keresztül a szervezett anya- és csecsemővédelem. Ez a törvény megszületésekor csak körvonalaiban létezett, sokan nem is értették a törvény ezzel foglalkozó fejezeteinek értelmét. Ezek a rendelkezések lényegében az 1880-as, 1890-es években formálódtak ki, kaptak törvényi-rendeleti megalapozást.

Más formát öltött a társadalmi gyermekvédelem. Ez alatt nemcsak az árvák és elhagyott gyermekek állami védelmét, hanem a gyermekek egészségének megóvását is értették. A reformkorban nőegyletek, különböző helyi jótékonysági szervezetek vették pártfogásuk alá a gyermekvédelmet, gyűjtéseikkel és jótékonysági munkájukat a helyhatóságok vagy az állam által fenntartott intézmények munkáját egészítették ki. Az 1870-es években viszont az árvák kérdése együtt jelentkezett az anya- és csecsemő-gyermekvédelemmel, így alakult meg a Budapesti Első Országos Gyermekmenhely Egyesület 1870-ben, Bókay János szervezésében. Ez az Egyesület 1870-ben 40, 1871-ben 115 ággyal rendelkező otthont létesített, ahol 14 éves korig vettek fel árvákat, elhagyott gyermekeket. Bókay János által vezetett – a Bp-i Kir. Orvosegyesület által életre hívott – orvosi bizottság tervezetet készített a korszerű orvosi ellenőrzés alatt működő lelencházakra, ahol egy-két személyes szobákban helyezték volna el az árvákat, külön elkülönítőkkel és betegszobákkal az orvosi kezelés és a fertőző betegek elkülönítésére.

Valójában ez a belügyminiszterhez felterjesztett tervezet lett az elvi alapja a Szalárdy Mór alapította Szegény Beteg Gyermekek Egyesületének (1885), amely széles társadalmi támogatást kapott, 1891-ben felvette a Fehérkereszt Országos Lelencház Egyesület nevét, magába olvasztotta az Első Országos Gyermekmenhely Egyesületet (1895) és az 1893-ban alakult Országos Lelencházat, Létesítő Egyesületet. Az orvosi vezetésű Fehérkereszt célul tűzte ki: „… a segélytelen beteg gyermekeket vallás, születés és lakhely nélkül ápolni és gyógyítani, az anyáknak súlyos kisdedekkel együtt felvétele és ápolása, az ifjú orvosoknak alkalmat adni, gyógyítani.” Az Egylet 1885-ban még egy ötágyas „menedékotthonnal” rendelkezett, amelyből egy egész rendszer nőtt ki. A 4356(1895. sz. belügyminiszteri rendelet szerint a menhelybe felvett gyermekekért az állam tartásdíjat biztosított, az állami segítséggel 30 vidéki fiókotthon és 100 gyermektelepet lehetett felépíteni, 1897-ben pedig elkészült a Bp. VIII. ker. Tűzoltó utcában a Fehérkereszt Gyermekkórház.

Az Országos Közegészségügyi Tanács 1893-ban javasolta az „országos gyermekmentőház és szervezet” felállítását, amelyet az állam jelentős összegekkel támogatta, sőt az 5000/1898. sz. belügyminiszteri rendelet a 0–15 éves beteg árvák beteggondozását az Országos Betegápolási Alapból biztosította, amit évente igényelhettek a Belügyminisztériumtól.

 



    
info 1