Fejezetek az orvostudomány egyetemes történetéből (oktatási segédanyag)
email knihy



A barokk medicina korszaka
 írta: Schultheisz Emil

A XVII. század művészetében a késői renaissance művészet alapján na­gyobb mozgalmasságra törekvő stílus alakul ki, a barokk. Ezzel egyidőben jelenik meg az új természettudomány (Galilei) és filozófia (G. Bruno).

A tudománytörténetben a XVII. század a matematikus-filozófusok: – Descartes, Leibniz, Pascal; a fizikus-csillagászok: Newton, Galilei, Kepler, Gilbert; a kémikusok: Robert Boyle, Jean-Baptiste van Helmont, valamint a kísérletezés és megfigyelés filozófusának Francis Baconnak azévszázada. Nem csoda, ha ennek a századnak orvosi irodalma is kiemelkedő.

Az orvostan mindama ágai, melyeknek fejlődése a XVI. században megin­dult vagy felgyorsult, a XVII. században tovább fejlődnek. Az ekkor meg­nyílt új területek: a kísérletes élettan és a mikroszkópos anatómia, a szövettan. 1600 táján találták fel a mikroszkópot.

Az előző századok passzív megfigyeléseit most aktív kísérletezés egészíti ki. A funkciókat immár nem feltételezték, hanem a szövetek vizsgálatából nyert ismeretekkel kutatták és igyekeztek megmagyarázni a funkciót. A ha­gyományos ismereteket önállóan rendezik és foglalják rendszerbe, sziszte­matizálják, ami a gyógyászatnak különösen a késői barokk korban egyik jellemzője.

A XVII. század, de élettani, kórtani szempontból talán minden idők leg­nagyobb orvosi felfedezése a vérkeringés megismerése volt. Ez sem előz­mény nélküli. A XIII. században Ibn an-Nafis (Kairó) nagyjából helyesen feltételezi a tüdő keringését. A szerencsétlen sorsú spanyol orvos Michael Servetus teológiai könyvében olvasható az első utalás a kisvérkörre.

Bebizonyított, hogy a „keringés” szót Kelemen pápa udvari orvosa, a híres botanikus, Andrea Cezalpino (Cesalpino) (1524–1603) nemcsak használta már éspe­dig a mai értelemben, de mind a nagy, mind a kisvérkörről voltak jó el­képzelései.

 

élettan - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Steen: Beteg nő és egy orvos (1660 körül)

A keringés tana mellett a XVII. század az élettan más területein is új fel­ismerésekre vezetett. Robert Boyle (1627–1691) angol kémikus rájött, hogy az állati élet nem a levegőtől általában, hanem annak egyetlen alkotó ele­métől függ.

Robert Hook (1635–1703) kísérletével igazolta, hogy nem a mellkas mozgása a légzés döntő eleme. A mellkasfal eltávolítása után is életben tudta tartani az állatot, ha egy fújtatóval levegőt pumpált a légcsővön keresztül a tü­dőbe.

Giovanni Maria Lancisi (1654–1720) három pápának volt háziorvosa; a szívbetegségeknek mesteri leírását adja. A XIX. századig senki sem mutatja be oly meggyőzően a moszkitó és a malária közötti okozati összefüggést, mint ő. A malária profilaxisra vonatkozó gyakorlati tanácsai ma sem érvényte­lenek.

A genfi Théophile Bonet (1620–1689) „Sepulchretum” című híres könyvében megtalálható a kor egész patológiai-anatómiai ismeretanyaga.

John Grant 1662-ben kiadott “Natural and Political Observation upon the Bills of Mortality” című könyvében megjelenik az orvosi statisztika.

A kitűnő kémikus Jean-Baptiste van Helmont (1577–1644) az emésztés élettanát helyezte új megvilágításba: az emésztést erjedések sorozataként írta le, kimutatta a sósav jelenlétét a gyomorban. Egyébként ő írtotta ki azt az ősrégi gondolatot, hogy náthánál az agy nyákot választ ki. Ő fedezte fel a széndioxidot, ő alkotta a „gas” szót.

A kémia nem lévén olyan fejlett a XVII. században, mint a fizika, a légzés és az emésztés fiziológiájában nem lehetett akkora a fejlődés, mint a ke­ringésélettanban. Ugyanez volt az akadálya annak, hogy a paduai Santiorio Santiorio (1561–1636) az anyagcsere folyamatok megismerésében egy bizo­nyos pontnál tovább jusson. Élettani problémák quantitatív megközelítése több új instrumentum szerkesztésére késztette (klinikai hőmérő, pulzusó­ra).

„A természet titkai kutatásának csodálatos eszköze” a mikroszkóp – írja Leibniz. Ezt az eszközt Anton van Leewenhoek (1632–1723) delfti amatőr tudós készítette és állította szolgálatba. Jan Swamerdamm (1637–1680) ennek segítségével írhatta le a vörösvértesteket (fontos egyébként még ama fel­fedezése, hogy a tüdő úszik a vízen, ha az elhalt újszülött már lélegzett). Legelsőként összetett lencséket mikroszkópként minden bizonnyal a hol­land Zacharias Janssen használt 1590 körül.

A mikroszkóp e korabeli története egyébként tipikus barokk jelenség. Használata egyidejűleg szolgálta a szórakoztató kuriozumok keresését és a tudományt. Innen a „microscopia ludicria” és „seria” elnevezések.

A makroszkópos anatómia XVII. századi fejlődését olyan nevek reprezen­tálják, mint Bartholinus, Wirsung, Cowper, Meibom, Peyer, Stensen de Graaf. A legmodernebb anatómiai könyvekből is jól ismert nevek.

 

A fizika és kémia orvosi alkalmazása - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Nagy és úgy látszik, ellenállhatatlan kísértés volt a korszak két gyorsan, de nem egyenletesen fejlődő új alaptudományának, a fizikának és a kémiának orvosi alkalmazása. Visszatekintve ez egy nagy, de csak részben si­került tudományos kísérletnek fogható fel, eredményeivel és nem kevés hibájával. Két nagy irányzat vette ezzel kezdetét, a iatrofizika, iatromechanika vagy iatromatematika és iatrokémia. A iatrofizikai felfogással a humorálpatológia csaknem másfél évezredes egyeduralmát követően a szolidárpatológia került előtérbe.

Descartes mellett – akinek gyanúsan spekulatív élettani művében olvasható a reflexjelenség első leírása – a iatrofizika neves képviselője Alfonso Borelli (1608–1679) az, aki az izomműködés helyes mechanikus magyarázatát adja.

A iatrokémikusok kevésbé érvényesültek, mint a iatromechanikusok.

A filozófia, természettudományok, társadalomtudomány, sőt politika ás a medicina egységére való törekvés megjelenítője Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716). Mégis csaknem minden orvosi és természettudományi írásá­nak alapszemlélete a iatrokémia, illetve kémia.

François de la Boe (1614–1672) másik nevén Sylvius de Leyden ennek az irány­zatnak jeles képviselője. A betegségeket „acidosis” vagy „alkalosis” címszó alatt igyekezett osztályozni. Míg a veseműködés Borelli felfogásában kizá­rólag mechanikai funkció, addig de la Boe szerint tisztán kémia.

Noha egyik irányzat hatása sem volt tartósan eredményes, szerepük a tör­ténelemben érdekes, mert klasszikusan példázzák sok esetben azt a ve­szélyt, amit alapvetően igaz tudományos adatok túlságosan korai alkalmazása jelent a klinikai orvostudományban, továbbá azt, hogy milyen hatalmas mennyiségű tudományos ismeretanyag szükséges megfelelő konstelláció esetében, az ún. 'haszontalan ismeretek” hasznossá, alkalmaz­hatóvá tételéhez. Végül mutatja minden idők tudósainak azt az igényét, hogy rendelkezzenek megfelelő alapul szolgáló elmélettel, koncepcióval. E két tan túlzásainak reakciójaképpen hangoztatták az ún. „vitalismus” képviselői, hogy az élet jelenségei csak kémiai vagy fizikai fogalmakkal nem érthetők meg. Jól példázza ezt a vitalisztikus álláspontot az angol Francois Glisson (1597–1677) teóriája, mely szerint az irritabilitás az állati szövetek több tényező által létrejövő specifikus tulajdonsága.

A két teória kevés közvetlenül felhasználható adattal gyarapította a század klinikai orvostanát. A XVII. században mégis nagy klinikai fejlődésnek va­gyunk tanúi. Számos beteg megfigyelésnek szentelt könyv tanúsítja a nagy klinikai teljesítményt.

 

Sydenham - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Az „angol Hippokrates”, ahogy kortársai nevezték Thomas Sydenham (1624­1689) nem az egyetlen, de a legismertebb XVII. századi klinikus. A gya­korlat embere volt, mentes kortársai gyakran meddő spekulatív hajlamától. Sydenham eredetileg Cromwell hadseregének kapitánya, későn, 39 éves ko-rában szerezte meg az orvosi licenciátust. Az orvos-filozófus John Locke ba­rátja volt. Az ő nézetét vallotta a közvetlen megfigyelés döntő szerepéről, e szempontból bizonyára jogos a párhuzam Sydenham és Hippokrates között. Az a terve viszont, hogy a betegségeket úgy figyelje meg és osztá­lyozza, mint a törvényeket, csoportok és osztályok szerint, távol áll a hippokrateszi gondolkodástól. Hippokrates a beteget, nem a betegséget vizsgálta. A tünetek pontos megfigyelése Hippokratesnél a betegek álla­potának megítéléséhez kellettek, nem a betegségek klasszifikációjához.

Sydenham a betegségek „fajták” szerinti rendszerezésére törekszik. A bo­tanikusok növényrendszertani beosztására hivatkozik. A „természetes be­tegségszisztémák” gondolatát ugyan kifejtette, de nem fejlesztette merev rendszerré. Eléggé praktikus ember lévén maga nem építette ki, így az egyébként nyilvánvalóan várható kudarcot elkerülte. A „természetes beteg­ségszisztémák”-ról vallott elmélete a XVIII. század nozológiájában számos követőre talált.

Sydenham igazi nagysága klinikai megfigyeléseiben és a kor ismeretanya­gához képest ésszerű terápiájában van. A maláriára, dizentériára, kanyaróra, vörhenyre vonatkozó vizsgálatai, a chorea minor leírása – mely nevét viseli – híressé tették. Legismertebb ta­nulmányát a köszvényről írta. Az az értekezése, melyben azt fejtegeti, hogy nem lázas betegségben szenvedő betegei mintegy felének tünetei olyan be­tegségekre vezethetők vissza, melyeket ma „pszihoszomatikus”-nak mon­dunk, a józan megfigyelés mesterműve.

Gyógykezelésében arra törekszik, hogy a természet gyógyító erejét (vis me­dicatrix naturae) támogassa, tapasztalatai, nem pedig teóriák alapján. A be­tegségek klasszifikációjának gondolatát logikusan egészítette ki a gyógyeljárások (methodus medendi) rendszerbefoglalásának elkészítésé­vel. Szerencsére ebből nem csinált dogmát. Ezért fogadhatta el a Peruból 1630-ban beszerzett kínakérget mint specifikumot. Annak ellenére tette ezt, hogy a „Jezsuitapor”-t behozó és elterjesztő katolikus szerzetesek esküdt ellensége volt a puritán protestáns.

 

Új terápiás területek - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A kinin felhasználása a század medicinájának érezhető terápiás lendületet adott. Eltekintve attól, hogy az akkor gyakori betegség tüneteit jól befolyásolta, lehetővé tette a malária objektív elkülönítését a többi lázas beteg­ségtől, s ezzel a kor orvosai éltek is. Ez a differenciáldiagnosztikus eljárás Richard Morton (1635–1698) nevéhez fűződik. A kinin használata megerő­sítette azt a gondolatot, hogy vannak specifikus betegségek és specifikus szerek, keresni kell a közöttük lévő összefüggéseket. Érdekes módon a kli­nikai gyakorlatban a legtöbb orvos el tudott szakadni a merev irányzatok­tól, ha elméletileg – ma azt mondanánk kutatóként – annak abszolut híve volt is.

A iatrofizikus Baglivi azt vallotta, hogy a betegszobába lépve minden el­méletet félre kell tennie és hippokratészi módon kell eljárnia.

Az angol Thomas Willis (1621–1675), akinek nevét agyanatómiai kutatásai őrzik („circulus arteriosus Willisii”) elméletileg iatrokémikus volt, klinikus­ként a gyermekágyi láz, hastífusz, myasthenia gravis tünettanának remek ismertetője. Leírja a cukorbetegek vizeletének édes voltát. Egyike volt az elsőknek, akik a hisztériát nem az uterus, hanem az idegrendszer beteg­ségének tartotta. A paralysis progressiva egyik legkorábbi leírója.

Francois Glisson kórleírása a rachitisről oly tökéletes, hogy minden előző ismertetést (Reusner, 1582) felülmúl. Anatómusként is jól ismert.

A XVII. század klinikai fejlődése részben már azon a kapcsolaton alapszik, mely a patológiai-anatómiai adatokat a betegmegfigyeléssel kötött össze. Ez érvényes Sylvius ragyogó tuberkulózis-értekezésére is, aki a betegágy melletti oktatást Leydenben újra bevezette.

Ebből a gyakorlatból született Raymond Vieussens (Montpellier, 1641–1717) klinikailag és kórbonctanilag egyaránt kitűnő leírása az aortainsufficien­ciáról és a mitralis stenosisról.

Új szakterületre vezette az orvosokat Bernardino Ramazzini (1623–1714). Klasszikussá vált könyve a foglalkozási betegségeket tárgyalja. A híres Rembrandt képről közismert anatómus Dr. Tulp a trópusi betegségeket ta­nulmányozta a holland gyarmatokon, elsőként írta le a beri-befit.

 

Sebészet, szülészet, törvényszéki orvostan - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A sebészet a XVI. században elért színvonalát tartotta, újat nem produkált. Fabricius von Hilden (1560–1634) munkássága mindkét évszázad sebészetét reprezentálja. A XVII. században már a szülészet is egyre gyakrabban lesz orvosi feladat. Királyok és főrangúak veszik igénybe segítségüket feleségük vagy mait­resseik szülésénél, ezáltal a nép is megbarátkozik a szülészorvosok beavat­kozásának gondolatával. Szülészként ekkor Francois Mauriceau (1637–1709) a legnevesebb. A tuba­terhesség leírása, sok tévedés eloszlatása füződik nevéhez. Ebben a periódusban alakult tudományággá a törvényszéki orvostan, me­lyet e században Paolo Zacchias (1584–1659) és a lipcsei Johann Bohns (1640­1719), valamint Jan Swammerdam munkái képviselnek.

 

Akadémiák, egyetemek - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A fentiekben említett kiemelkedő orvosok tudása és gyakorlata nem jel­lemző a század átlagorvosára. Ezeknek praxisát Moliére szatírái hűen ad­ják vissza. Különösen igaz ez a francia orvosi gyakorlatra. A párizsi egyetem orvosi fakultása volt akkoriban Európa legkonzervatívabb, leg­szárazabb orvosi iskolája. Betűrágó, meddő „vitáit” egyik dékánja, Guy Patin szószátyár levelei tükrözik.

Sokkal jobb a többi egyetem sem volt. A nagy felfedezések nem a fakul­tásokon belül, hanem az akkor egymásután alakult tudós társaságokban születtek. Boyle, Malpighi, Leeuwenhoek dolgozatait a londoni Royal Society publikálta. A Királyi Társaság az 1645-ben alapított ún. „láthatatlan kollégium”-ból jött létre, szabályait 1662-ben erősítették meg nyilvánosan. Hasonló, az egyetemektől független társaságok, akadémiák sorra alakultak meg: Accademia del Lincei, Rómában 1603-ban; a francia Tudományos Akadémia Párizsban 1665-ben; Németországban a lipcsei Academia Leopoldina 1677-ben.

Az egyetemek XIX. századi újjászervezéséig a tudományos kutatás támogatói és a nem formális, valódi tudományos viták színhelyei. Ezek adják ki részben a XVII. századtól már többé-kevésbé rendszeresen megjelenő or­vosi folyóiratokat.

 

Babona és gyógyítás - [vissza a tartalomjegyzékhez]

A sok, valóban nagyjelentőségű természettudományos és orvosi felfedezés ellenére a XVII. század is tele volt babonával, kuruzslással. A „magneto­therapia” Európa-szerte divatozott (akárcsak ma!).

A híres angol alchemista, Sir Kenelm Digby titokzatos pora „meggyógyítot­ta” a sebet, ha sikerült rácsempészni arra a fegyverre, mely a sérülést okoz­ta.

A skrofulosisban szenvedők tömegesen gyógyultak, ha a francia vagy az angol királyok keze érintette a betegeket, vagy akár csak néhányat is kö­zülük. A rózsakeresztesek misztikus szövetsége fénykorát élte.

 

A felvilágosult medicina - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Mindezek mellett, avagy ellenére a XVII. század medicinája a felvilágosodás jegyeit viseli magán, legalábbis ennek irányába mutat. John Locke, Isaac Newton munkássága, legjellegzetesebben pedig az utolsó nagy polihisztor és az első enciklopedista Leibniz tanait a medicinát is fellendítik. Míg azon­ban a XVIII. században kiteljesedő felvilágosodást magát elsősorban a francia enciklopedisták munkássága jelentette, a XVII. századi Franciaor­szágban a fejlődés állt. Itália még mindig a medicina és a tudomány köz­pontja, miközben Anglia és Hollandia a tudomány nagyhatalmai lettek. Németországot a harmincéves háború és következményei pusztították, en­nek megfelelően kevésbé volt produktív, a kis Svájc viszont meglepően nagyszámú, kitűnő orvost adott Európának. Merőben új, a jóléti társadalom először Leibiznél felmerülő gondolata, tel­jességét a francia felvilágosodás hozza.

 

Harvey - [vissza a tartalomjegyzékhez]

Mégis, a vérkeringés útjának és folyamatának megállapítása („a vérkerin­gés felfedezése”) az angol William Harvey (1578–1657) érdeme, aki ezt a „De Motu Cordis” című, először 1628-ban megjelent könyvében tette közzé. A keringésről nem puszta elméletként ír. Matematikai, morfológiai és kísér­letes érvekkel bizonyítja felfedezése helyességét. Egyetemi előadásaihoz készített jegyzeteiből kiderül, hogy legalább 1616 óta dolgozott elméleté­nek kimunkálásán. Harvey mint tudós, abban különbözik elődeitől, hogy nemcsak az elméletből vagy csak az anatómiából indul ki, hanem egyide­jűleg a kvantitatív meghatározásokat és kísérleteket is elvégzi. A „modern” kutató gondolkodása vezette, amikor az általa kutatott fenomént izoláltan vizsgálta. Hogy minden fázist bizonyítani tudjon, kizárólag a keringés me­chanikus mozzanataival foglalkozott. Azt a kérdést, hogy mi lesz a vérrel a májban, szívben, agyban – tehát ha elhagyja a Harvey által megismert pályát – szándékosan nyitva hagyta. Nyilván abból a meggondolásból, hogy az első kérdésre, a vér útjára adott válasza minél teljesebb lehessen. Ha hitt is a szervekben képződő „spiritus” galenusi teóriájában – ami kora gyermeke lévén, nem valószínűtlen – nem tesz róla említést.

Harvey mechanisztikus álláspontot képvisel, ami megfelel kora szemléle­tének, a „mechanizmus” felfogásának. René Descartes francia filozófus (1596–1650) az emberi test egész működését mechanikusan fogta fel. Az ember egész teste egy gép, kivéve a hypophysist, mely a racionális lélek helye. (Descartes nyirokteóriája egyébként egy évszázadon át elfogadott volt az orvostanban.) Szerencsére ezt a kizárólagosan mechanisztikus szemléletet Harvey egyedül a keringés kutatásánál képviselte, melynek működése túlnyomórészt tényleg mechanikus jellegű. Nem akarta az élet­működéseket általában tisztán mechanikusnak tekinteni. Elkerülte ezzel azokat a veszélyeket, melyek az ún. iatrofizikusokat fenyegették. Az egyol­dalúan alkalmazott mechanisztikus szemlélet ti. ugyancsak meddő speku­lációhoz vezetett. Mint más jelentős felfedezőknél látható, Harvey is megmaradt kora emberének, aki miközben azon munkálkodott – eredmé­nyesen -, hogy Galenus egyik legfőbb tételét megdöntse, ügyelt arra, hogy saját megfigyelései alátámasztására Galenust is tanúul hívja. Egyébként az életelveket illetően Aristoteles híve volt.

A keringésre vonatkozó első bizonyítékai morfológiai érvek voltak, melye­ket állatok szekciója és viviszekciója alatt észlelt. Rámutatott a szívbillen­tyű és nagyerek struktúrájára, azoknak az ereknek a helyzetére, melyek a foetalis keringésnél a tudót kikapcsolják, bizonyította, hogy a vér egész tömegének keresztül kell jutnia a tüdőn, miközben a jobb szívfélből a balba jut. A vénabillentyűk struktúrája – melyeket Harvey tanítómestere Fabricius kitűnően írt le, de funkciójukat rosszul értelmezte – megerősítette a vénákban történő, kizárólag centripetális mozgás feltevését.

Második érve matematikai és kvantitatív volt, megállapítva, hogy a vér összmennyiségének állandóságát csak konstans cirkuláció biztosíthatja.

állatkísérleteivel igazolta, hogy a vena cava lekötése után az szív üreges marad, míg az aortaligatura a vér felgyülemléséhez vezet a szívbe. Mik­roszkóp hiányában az arteriából a vénákba jutás módját nem tudhatta. A kapillárisok felfedezésével ezt a hiányt Marcello Malpighi (1628–1694) pó­tolta. Mikroszkópos megfigyeléseit kiterjesztette a tüdő, lép, vese, máj és bór szövetének vizsgálatára. Joggal viseli több szöveti struktúra Malpighi nevét.

Harvey másik érdekes, bár jóval kisebb jelentőségű könyvében „De Gene­ratione Animalium” (1651) embriológiával és összehasonlító anatómiával foglalkozik.

A vérkeringés felfedezésének közlése heves ellentmondást váltott ki. Vol­tak azonban olyanok is, akik a keringés megismeréséből azonnal logikus következtetéseket vontak le: Sir Christopher Wren, intravénás injekció for­májában juttatott gyógyszert a szervezetbe. A gyakori szövődmény miatt ez az eljárás csak a XIX. században honosodott meg.

A vérkeringés megismeréséből fakadt a transfuzió gondolata es gyakor­lata. Richard Lower (1631–1691) angol anatómus 1665-ben friss állati vért ömlesztett egy másik állatba. Jean Denis, XIV Lajos udvari sebésze végzett először transzfúziót emberen. Egy 16 éves anaemiás fiúnak fecskendezett be birkavért szövődmény nélkül. Szerencséje volt. Követőinek nem. A szö­vődmények halmozódtak, a transzfúziót megtiltották.

 



    
info 1