I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet
a külföldi egyetemeken

|1| Az orvostörténelem oktatása lengyel egyetemeken

megtekintés pdf formátumban

Győry Tibor 1935-ben az „Orvosképzés”hasábjain megjelentetett "Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban” című tanulmányában példaként említi a lengyel egyetemeken folyó orvostörténeti oktatást:

"Kivételt e tekintetben csak Lengyelország képez, melynek mind az öt egyetemén követésre méltó például szolgáló módon oldották meg nemsokára a háború befejezése után a kérdést: rendes tanszékek, hozzájuk csatolt intézetekkel és szemináriumokkal, a szakma kötelezővé és szigorlat tárgyává tételével.

(…) Lengyelországnak mind az öt egyetemén az orvostörténelemnek rendes tanszékei állanak fenn intézettel vagy szemináriummal összekötve. Az orvostörténelem hallgatása kötelező s a doktori szigorlatnak is tárgya. A krakkói egyetemen levő intézet (10 ezer kötetes könyvtárral, 135 kézirattal és jelentékeny múzeumi gyűjtemények felett rendelkezik) professzora és a múzeum igazgatója, W. Szumowski Posenben 2500 kötetből álló könyvtárt és gyűjteményeket tartalmazó szeminárium (Stanisław Wrzosek). Varsóban (1934) nem régen készült el az intézet (Giedroyc). Vilnában szeminárium működik kisebb könyvtárral és gyűjteménnyel (Tzebinski). A lembergi intézet még kiépítés alatt van." [1]

A lengyel orvostörténeti oktatás valóban egyedülálló volt Európában, sőt a 19. században több szempontból vezető szerepet játszott. Okát elsősorban a sajátos lengyel politikai helyzetben kell keresnünk. A 18. században – a lengyel királyi hatalom megroppanása és a szomszédos hatalmak (Orosz-, és Németország, valamint Ausztria) területszerző törekvései miatt – a lengyel királyság kétségbeesett kísérletet tett a lengyel államberendezés, a társadalom, a gazdaság, s a művelődési viszonyok megreformálására. Stanisław Poniatowski király – a felvilágosult abszolutizmus szellemében – igen rövid idő alatt olyan széles reformokat valósított meg, ami nemcsak az 1791-ben elfogadott lengyel alkotmányban testesültek meg, de megnövelte szomszédjai területszerző mohóságát is. 1796-ban végleg felosztották a maradék Lengyelországot, s bár a napóleoni háborúk reményt ébresztettek egy – kisebb területű – lengyel állam létrehozására, de a bécsi békekötés után (1815), az úgynevezett kongresszusi Európában, már csak a krakkói városállam ápolta a lengyel önállóság reményét és a lengyel szellemiséget. Az ősi egyetem lett a lengyel kultúra és tudomány központja, itt képezték – a messzi földről ide érkezett – lengyel értelmiség legjavát. Természetes volt, hogy minden tudományszak „lengyel” történetét is kutatták, oktatták, ezeknek tanszékeket, intézeteket szerveztek. Így érthető, hogy az orvosképzésen belül miért helyeztek különös hangsúlyt az orvoslás történetére.

Az orvostörténelem már a 17. század első felétől szerepet kapott a krakkói orvosképzésben: a krakkói püspök által engedélyezett tankönyvek között szerepelt az 1635-ben Krakkóban kinyomtatott "Chronologia medica cum titulis honorificis maioribus suis a grata posteritate delatis" című, alig 60 oldal terjedelmű orvostörténeti témájú könyv. Szerzője Bartłomiej Dylągowski (1590–1653) orvos baccalaureus, a bölcseleti tanfolyamon a filozófia tanára, aki orvosi oklevelét a "Questio physica de natura motus" c. disszertációjának megvédésével nyerte el. Sajnos orvosdoktori fokozatáról nincs tudomásuk, viszont filozófia professzorként előadott az orvosi karon is, ahol az orvosi gyakorlatot adta elő. [2] Dylągowski munkájában Hippokrates felfogását vázolta az emberi test működéséről, majd a görög-római medicina jeles orvosainak szakmai tevékenységét elemezte. A "Synopsis chronologica" fejezetben arab, latin, német, lengyel, angol, spanyol és francia orvosok munkáit elemezte, de a hangsúlyt a lengyel orvosok munkásságára helyezte, elsősorban a krakkói egyetem kiválóságainak munkásságát részletezve. E munka erős hatással volt a később Krakkóban kiadott egyetemtörténeti és orvosi disszertációkra. Később „orvosi krónikásként” említik a nevét, s ez a „jellemzés” áll a krakkói egyetem templomának tekintett Ferences-templom előcsarnokában levő emléktábláján is.

Bartłomiej Dylągowski hatására a 17. században többen is foglalkoztak az orvosi kar jeles egyéniségeivel, így az észak-magyarországi születésű és magyar nemességgel rendelkező Stanisław Wosiński (†1694) orvosdoktor, krakkói kanonok, az elméleti orvostan professzora is, aki – más témákkal együtt – feldolgozta az orvosi kar történetét, amely művet 1896-ban Bronisław Wojciechowski adott ki nyomtatásban. Wosiński munkájában 63, Krakkóban végzett orvossal, s azok kézirataival foglalkozott. Különös figyelemmel említette 25 orvosprofesszor munkásságát, közöttük Jakub Suskiét (†1678), akinél felhívta a figyelmet orvostörténeti kézirataira is.

A 18. században, a felvilágosult abszolutizmusban végrehajtott lengyel egyetemi reform idejében a krakkói orvosi karon szép számban születtek orvostörténeti témájú dolgozatok, főleg a kar történetét feltárók. A krakkói egyetem gyors és látványos hanyatlása miatt viszont az orvoslás történetének művelése erőtlenné vált. A lengyel egyetemi reform érintette a krakkói és a vilnói egyetemet, majd a Napóleon idején létrehozott, „tiszavirág életű” Varsói Nagyhercegség által alapított varsói egyetemet (1809), valamint a II. József császár nevéhez fűződő, 1786-ban megalapított lembergi egyetemet is. Ezek a kor modern egyetemeinek számítottak.

Krakkóban, Vilnóban és Varsóban szinte egyidőben tettek javaslatot az orvostörténelem kötelező tárggyá minősítésére, majd 1810 áprilisában elrendelték oktatását is. Az orvostörténelmet a IV. tanév első félévében heti három órában adták elő, s ez az ismeretanyag szerepelt az orvosi tanulmányokat záró szigorlaton is.

Az orvostörténelem első krakkói professzora 1809-től Franciszek Kostecki (1758–1844) – a lengyel hadsereg volt főorvosa, 1794-től a Krakkó Szabad Város szenátora – lett, aki a krakkói orvosi kar történetéről írott munkákban foglaltakat is ismertette. Kostecki az 1811/1812-es tanévtől kezdve tisztségét átadta Wojciech Jerzy Boduszyńskinek (1768–1832), aki német szerzők munkáit vette figyelembe előadásaiban, majd két év után az orvostörténeti előadásokat Ignacy Woźniakowski (1779–1831), a szülészet-nőgyógyászat professzora vette át.

A krakkói városállam szenátusa 1816-ban átszervezte a Jagelló Egyetem orvosi karát, növelte a tanszékek számát, így önállóvá tette az igazságügyi orvostanit, az orvosrendészetit, és különválasztotta az orvostörténeti tanszéket. A tanszék élére Sebastian Girtlert (1767–1833) nevezték ki, aki korábban a krakkói egyetem levéltárában és könyvtárában kutatott, fő műve a "Krótki opis funduszów Akademii Krakowskiej i ich administracji" (A krakkói egyetem működésének és adminisztrációjának rövid leírása) volt. Girtler 1795-ben Bécsben szerzett orvosdoktori oklevelet, majd a párizsi és a berlini egyetemen működött, ahol – orvosi gyakorlata mellett – levéltáros, s tanulmányi felügyelő volt, ezután Krakkóban a szülészet-nőgyógyászat professzorának helyettese lett. Belépett a krakkói városi hadseregbe, 1809-től városi tanácsossá is kinevezték. 1810-től az orvosi rendészet és az igazságügyi orvostan professzora volt. 1818–1822 között a dékáni, 1826–1831 között a rektori méltóságot viselte.

Előadásait latinul tartotta heti három alkalommal, amelyeken Hecker munkáját vette alapul. Előadássorozatának főbb témái: egyiptomi, görög-római orvoslás (különös tekintettel Hippokratesre, Galenosra), keresztény medicina, Paracelsus, Helm, Harvey, Sydenham, Boerhaave, Hoffmann, Cullen, Stoll stb., orvosi elméletek, gyakorlatok, különös járványok. Állandó levelezésben állt a német egyetemek orvostörténeti tanáraival, egyes feltett kérdései később nyomtatott változatban közreadott leveleiből váltak ismertté. 1822-ben a Krakkói Tudományos Társaság kiadásában lengyelül megjelentette az orvosi tudomány haladásáról és a gyakorlati orvostudomány és elmélet hatásairól szóló munkáját (a könyv sokban hasonlít Schöpf-Merei Ágoston 1835-ben kiadott orvostörténeti munkájához). 1816-ban Kosteckivel együtt dolgozta fel a krakkói kórházak történetét.

Girtler 1826-ban másodprofesszornak maga mellé kineveztette Julian Sawiczewskit (1795–1854), egyben átadta neki az orvostörténeti kabinet vezetését. Sawiczewski heti két órában adta elő az orvos- és állatorvoslás történetét, sőt 1829–1831 között az igazságügyi orvostan történetét is. Ő szerkesztette a Krakkói Tudományos Társaság évkönyvét. Girtler halála után az igazságügyi orvostan helyettes professzora lett. 1846-ban társadalmi összefogást szervezett a galíciai felkelés támogatására, s tagja lett a krakkói forradalmi bizottságnak.
Az orvosi kar pályázatot írt ki az igazságügyi orvostan, az orvosi rendészet és az orvostörténelem professzori tisztségére, amelyre többen is pályáztak. Végül Fryderyk Hechelt (1795–1851) nevezték ki, aki orvosi oklevelét 1821-ben a vilnói egyetemen szerezte. Német neve és német eredetű családja ellenére igaz lengyel volt, aki diplomája megszerzése után több mint másfél évtizedet Európa különböző egyetemein töltött el. 1828–1834 között a göttingeni, a hallei, a lipcsei és a berlini egyetemen működött, s többnyire igazságügyi orvostani és anatómiai intézetekben dolgozott. A lengyel nyelven kívül beszélt latinul, angolul, németül, olaszul, franciául. 1834 decemberében tett vizsgát Krakkóban, s a sikeres pályázat alapján 1835 júliusában foglalhatta el professzori székét, az orvostörténelem oktatására heti 5 óra állt rendelkezésére.

Az első évben csak öt hallgató iratkozott be előadásaira, de a következő évben már hallgatóinak száma meghaladta a 30 főt. Előadásainak ismertetését 1839-ben jelentette meg nyomtatásban az Orvosi Kar Évkönyvében. A tananyag nem sokban különbözött elődeinek tematikájától, viszont új forrásokat is bevont. Alapvetésnek számító orvostörténeti munkája az igazságügyi orvostan fejlődéséről és a kezdeteinek történeti-kritikai elemzéséről szólt, ebben kéziratos és egyéb történeti forrásokat dolgozott fel. Valójában ez az első lengyel nyelvű és lengyel forrásokra épülő igazságügyi orvostani történeti munka. Ugyancsak kiadta az orvostörténelem lengyel forrásairól szóló gyűjteményét is, amelyben a Jagelló Egyetem kéziratait és ritka dokumentumait vette számba. Ő fordította lengyel nyelvre HeinrichHaeser kézikönyvét. Valójában Hechel nevéhez fűződik a krakkói egyetem orvostörténeti múzeumi gyűjteményének megalapítása, az orvostörténeti dokumentumok tudományos feldolgozása, valamint a hazafias érzelmű lengyel orvostörténeti tudományos kutatás elindítása.
Munkáját sokban segítette az orvosi kar professzorának, Krakkó főorvosának, Jakub Józef Jakubowskinak (1796–1866) 1833-ban tett alapítványa, amellyel a lengyel tudomány és orvostörténelem kutatását és a lengyel nyelvű könyvkiadást kívánta előre mozdítani. Ez az alapítvány indíttatást adott az orvostörténeti és egyetemtörténeti munkák megírásához és kiadásához. Ennek éppen olyan nagy jelentősége van a krakkói orvostörténeti kutatások ösztönzésében, mint általában Hechel munkásságának, utóbbi szemlélete rokon vonásokat mutatott a lengyel nemzeti öntudattal, a lengyel történeti múlt iránti fokozott érzékenységgel. Mindez a 19. század közepére már fellendítette a lengyel orvostörténeti kutatásokat is, így Krakkóban és a többi lengyel városban nem számított magányos és különös személynek az „orvostörténész”.

Hechelnek is lettek kiváló követői más lengyel egyetemeken, közülük kiemelkedett Hiacynt Ludwik Gąsiorowski (1807–1863), a poznańi egyetem orvostörténelem professzora. Ugyancsak az ő hatásának kell tekintenünk, hogy Józef Majer (1808–1899), a krakkói egyetem tanára és rektora, az 1813-ban alapított krakkói Lengyel Tudományok Akadémiájának elnöke, nyolc kötetben dolgoztatta fel az ősi lengyel egyetem történetét, adta közre dokumentumait, ezen belül pedig különös hangsúlyt fektetett az orvosi kar múltjának bemutatására. Majer orvosi diplomával rendelkezett, így pontosan megértette Hechel szándékát a lengyel orvostörténelem múltjának feltárásával kapcsolatban. Ezért is szorgalmazta – Hechel halála után – Gąsiorowski meghívását a krakkói orvostörténeti oktatás élére.

A döntés a krakkói egyetem rektorának a jogkörébe tartozott, hiszen az 1846. évi lengyel galíciai felkelés leverése után Ausztria megszállta az önálló krakkói városállamot, amely a bécsi Belügyminisztérium felügyelte alá került. Gąsiorowski meghívását elutasították, viszont hozzájárultak ahhoz, hogy az igazságügyi orvostani és orvosrendészeti tanszék élére Fryderyk Kazimierz Skobelt (1806–1876), az anatómiai intézet professzorát nevezzék ki, aki egyben az orvostörténelem előadója is lett. Skobel kinevezése összefüggött a krakkói egyetem germanizálásával, hiszen az 1848-as európai forradalmak leverése után a bécsi kormányzat fokozott figyelmet tanúsított minden nemzeti mozgalom és hazafias megnyilvánulás iránt, amely folyamatban Krakkó sem lehetett kivétel. Skobel orvostörténeti előadásainak tematikája sokban hasonlított a német egyetemeken folyó orvostörténeti képzés szemléletéhez, bár bővült Littré munkájának – elsősorban Hippokratesra vonatkozó fejezetei – alapos ismertetésével, s a berlini August Hirsch (1817–1894) nevezetes, többkötetes életrajzi lexikona ("Biographisches Lexikon der hervorragenden Ärzte aller Zeiten und Völker") részletes bemutatásával.

Ebben az időben már az európai orvosi karokon folyó orvostörténeti oktatás sokban hasonlatos volt egymáshoz, főleg a képzésben felhasználandó alapvető forrásmunkák kiválasztásában. A korszerűbb orvostörténeti oktatás neveltjei közül emelkedtek ki a következő nemzedék lengyel kiválóságai, közöttük Józef Oettinger (1818–1895), [3] aki már fizetés nélküli tanársegédként gyakran helyettesítette a betegeskedő Hechelt orvostörténeti előadásai megtartásában. Oettinger volt az első Krakkóban, aki doktori disszertációját (1846) az orvostörténelem tárgyköréből írta ("Josephi Struthii medici Posnanensis vita"). Oettinger 1818-ban született Tarnówban, zsidó kereskedő családból. Szüleit korán elvesztette, krakkói egyetemi tanulmányait vallási közösségének egyik tanulmányi alapítványa segítette. Előbb filozófiát, majd orvosi tanulmányokat folytatott. Szoros szálak fűzték a lengyel nemzeti mozgalomhoz, így ezért akadályozták meg 1850-ben magántanári kérelmét. 1846-ban tagja volt a galíciai Nemzeti Bizottságnak, 1848-ban a krakkói polgári mozgalom egyik szervezője lett. 1848-ban jelöltette magát a galíciai tartományi parlamentbe birodalmi alkotmányt követelő programmal, a választásokon csupán néhány szavazattal szenvedett vereséget. [4]

Lengyel nemzeti és polgári liberális felfogása miatt politikai tevékenységét ellenezte a krakkói zsidóság konzervatív vezetősége, sőt az osztrák rendőrség is állandó megfigyelés alatt tartotta. Szerény körülmények között élt, hiszen tanulmányainak befejezése után több évig a krakkói zsidó kórházban dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, 1850-től pedig – már fizetéssel – a főorvos helyettese volt. Kollégái közül többen kifogásolták a heti egy alkalommal tartott ingyenes rendelését, ami a lakásán zajlott, de felekezeti hovatartozás nélkül látta el a megjelent betegeket. A rendőrségi megfigyelés és a tevékenységét ért bírálatok ellenére – vagy talán emiatt – 1861-ben ismét politikai szerepet vállalt, Bécsben a krakkói zsidó küldöttség tagjaként tárgyalt a belügyminiszterrel Galícia jövőjéről. Sokat idézték beszédének fő gondolatát: "az állam társadalmi szövetség a szabadság biztosítására, ahol semmi helye nincs a nemzeti és vallási gyűlöletnek". Éppen a politikai enyhülés – hasonló volt a magyarországi helyzethez – légkörében adta be 1862-ben az orvostörténelem tárgykörében magántanári kérelmét "Az iskolán kívüli orvostudomány" címmel, amit elnyert, de a nyilvános előadás jogát akkor még nem kapta meg.
Az 1867-es magyar–osztrák kiegyezést követően újabb politikai enyhülés következett be Galíciában is, ennek köszönhetően engedélyezték Oettingernek is az egyetemi előadás megtartását. Első nyilvános előadásán alig néhányan vettek részt, később a krakkói egyetem legnépszerűbb előadói közé emelkedett. 1873-ban nyilvános rendkívüli egyetemi tanárrá nevezték ki. Több éves levéltári kutatásainak eredményeként összeállította és kiadta a krakkói egyetem orvosi karának dokumentumköteteit. Ezekben az években írta meg az általános orvostörténelem alapvonalairól szóló, közel három és félezer oldalas könyvét, amelyet teljes egészében nem tudott kiadni, kb. 900 oldalnyi a „Przegląd Lekarski” mellékleteként jelent meg. Oettinger kézirata – és kinyomtatott részei – nemcsak a lengyel orvostörténelem eseménytörténetét ölelte fel, hanem részletesen elemezte az orvosi gondolkodás és filozófia fejlődésének számos történeti problémáját is. Oettinger az orvostörténelmet 1891-ig, nyugalomba vonulásáig adta elő.

*

1900-ban ünnepelte a Jagelló Egyetem 1400-ban megfogalmazott híres alapszabályzatának 500. évfordulóját, amely annak idején valóban európai egyetemmé tette a krakkói univerzitást. Ekkor az orvosi karon több kezdeményezés született az orvostörténeti oktatás újjászervezésére, új tanszéki vagy intézeti kereteinek kialakítására. Walery Jaworski (1849–1924), a belgyógyászat professzora kezdeményezte a kar orvostörténeti múzeumának megszervezését, amely egyben a történeti tanszék szerepét is betöltené. Az orvostudományi kar tanári testülete végül is megalapította a Jagelló Egyetem Orvosi Karának Orvostörténeti Múzeumát, elrendelte a kar történeti dokumentumainak, orvosi eszközeinek, jeles professzorai könyv- és irathagyatékának összegyűjtését. Három munkatársat biztosítottak a gyűjtemény kezelésére, az 1902-ben kiadott jelentés szerint a 10 ezer kötetes könyvtár mellett 1222 történeti értékű kézirattal és 1769 db orvosi eszközzel, emléktárggyal rendelkeztek. 1905-ben a kéziratok száma 2188, a tárgyak száma 4617 darabra emelkedett, a könyvtár 13 ezer kötettel rendelkezett. Az orvostörténeti múzeum fenntartása jelentős költségeket igényelt, amelynek teljes összegét az egyetem alig tudta előteremteni.

Ezekben az években az orvostörténelmet – rendkívüli tanárként – Leon Wachholz (1867–1942), [5] az igazságügyi orvostan professzora adta elő az ötödéveseknek egy féléven át, heti két órában. Wachholz önmagát „műkedvelő orvostörténészek” tartotta, előadásait jeles elődeinek munkáiból állította össze. Ezekben az években kezdte el orvostörténeti tevékenységét Adam Wrzosek (1875–1965), [6] a lengyel orvostörténet-írás kiemelkedő egyénisége. Wrzosek pályafutása jól jelképezi az akkor három részre szakított Lengyelország értelmiségeinek sorsát. 1875. május 5-én született a Németországhoz tartozó lengyel országrészben, 1898. július 19-én Berlinben szerezte meg orvosi oklevelét, amit Kijevben nosztrifikáltatta, egy esztendőn át a szülészeti-nőgyógyászati klinikán dolgozott. A szakvizsga letétele után félévig szülőfalujának körorvosa volt, majd Párizsban pszichológiát, Zürichben antropológiát és filozófiát tanult, ezután a városi gyerekkórház alorvosa lett.

1901-ben Krakkóban a kórbonctani intézet egyik tanársegédi állását eredménnyel pályázta meg, ahol magántanári képesítést is kapott. Ekkor találkozott Walery Jaworskival, akinek kérésére bekapcsolódott a szervezés alatt álló orvostörténeti múzeum feldolgozó munkájába. Az orvostörténeti előadásokat tartó Wachholz viszont – felfigyelve ifjú kollégája sokoldalú műveltségére – az orvostörténelem szépségére, e különös szakterületen való kutató- és oktatómunkára ösztönözte. 1906-ban már az orvostörténelem magántanára, amely fokozatot a középkor orvosképzéséről és jeles orvosairól írott disszertációjával szerezte meg. Gyakran Wachholz helyett tartott orvostörténeti előadásokat, 1909-ben azonban már az orvostörténelem rendkívüli professzoraként hirdethetett egyetemi kurzust. Monográfiákban dolgozta fel a krakkói egyetem híres orvostanárainak munkásságát, újraírta az egyetem orvosi karának történetéről szóló jegyzetet, s az első világháború kitöréséig közel 90 orvostörténeti tanulmányt jelentetett meg nyomtatásban. Írásainak jelentős részét német, francia és orosz nyelven írta, az első olyan lengyel orvostörténész volt tehát, aki a lengyel orvoslás történetét idegen nyelven népszerűsítette külföldi folyóiratokban.

Az első világháború kirobbanása után behívták katonai szolgálatra, ekkor vált Piłsudski elkötelezett hívévé. Ezekben az években dolgozták ki orvos barátaival a független lengyel állam új egyetemi rendszerét, felsőoktatásának követelményeit, az egységes lengyel iskolarendszer szervezetét. Az orvosképzéssel kapcsolatos elképzelései 1918-ban az új független lengyel államban valósultak meg.

1918-ban kinevezték az első lengyel kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumába az egyetemi ügyek referensének, s szerepet vállalt a varsói egyetem orvosi karának átszervezésében is. Minisztériumi tevékenységének egyik eredménye, hogy a lengyel orvosi karokon kötelezővé tették az orvostörténelem oktatását, és az államvizsga követelményei közé is bevették ezt a diszciplínát. 1920. november 15-én lemondott minisztériumi beosztásáról és kormánybiztosként vállalta a poznańi lengyel egyetem megszervezését. A hatodik lengyel egyetemen azután ő lett az orvostörténeti intézet és tanszék vezetője, amely tisztséget 40 éven át töltötte be.

A poznańi orvostörténeti intézet megszervezésében segítették krakkói tapasztalatai is. 1924-ben megindította az „Archiwum Historii i Filozofii Medycyny”-t, a ma is megjelenő orvostörténeti folyóiratot, amely publikálási lehetőséget biztosított az összes lengyel orvostörténész számára. Az első számot Wrzosek az orvostörténeti oktatás módszertanának, tematikájának és a képzés előtt álló feladatoknak szentelte. Megalapította a poznańi orvostörténeti könyvtárat (kb. 25 ezer kötettel), szorgalmazója lett a lengyel orvostörténeti tanszékek élén állók vendégprofesszorként történő meghívásának, a magántanári rendszeren belül pedig az egyetemen kívüliek habilitációjának. 1935–1939 között Vilnóban is előadta az orvostörténelmet. A második világháború kitörése után el kellett hagynia Poznańt, mivel a megszálló német parancsnokság elfogatási parancsot adott ki ellene. Titokban Varsóba ment és a háború végéig álnéven élt, ott egyik alapítója és szervezője lett az illegálisan működő „földalatti” egyetemnek, mindvégig az orvosi kar dékánja volt, miközben minden tárgykörben előadásokat tartott. 1944 tavaszán a Gestapo – feljelentés alapján – azonosította a Stepan Dąbrowski álnéven élő Wrzoseket, akinek az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie.

A titkos egyetem 271 hallgatója ezután Wawrzecben, Grodziskben és Częstochowában gyűlt össze, és folytatta tanulmányait. Wrzosek hivatalosan 1945 áprilisában zárta le az illegitim egyetem tanulmányi időszakát, befejezettnek nyilvánította tevékenységét. [7] Ezután visszatért Poznańba, újjászervezte az orvostörténeti és az antropológiai intézetet, újraindította az „Archiwum” c. folyóiratot, s 70 évesen ismét újult erővel oktatott. 1950-ben vonult nyugdíjba, nem tartozott az új hatalom kegyeltjei közé. 1965. március 2-án hunyt el Poznańban.

*

Az első világháború után újjáalakult lengyel orvosképzésben kötelező tárgyként szerepelt az orvostörténelem. 1920-ban a krakkói egyetem orvostörténelem professzorává, a tanszék vezetőjévé Władysław Szumowskit (1875–1954), [8] a lengyel orvostörténet-írás és kutatás külföldön is legismertebb egyéniségét nevezték ki. Szumowski 1875. március 26-án született Varsóban, a parnawai piaristáknál érettségizett, ezt követően a szentpétervári egyetemen filozófiát és matematikát tanult, majd visszatérve szülővárosába, a varsói egyetem orvosi karára iratkozott be. 1899-ben szerezte meg orvosi oklevelét, a századforduló éveiben hosszabb külföldi tanulmányútra ment: egy évig a freiburgi élettani intézet, majd a bakteriológiai laboratórium munkatársa, sőt vezetője is volt. Ezután a lembergi János Kázmér Egyetem Élettani Intézetében vállalt tanársegédi állást (1903–1906 között), itt kezdett orvostörténelemmel foglalkozni, filozófiát és történelmet is hallgatott. 1907-ben a „Jędrzej Krupiński, Galicia első protomedikusa 1772–1783” c. könyve alapján az orvostörténelem magántanárává habilitálták.

Orvostörténeti sikerei ellenére nem adta fel gyakorló orvosi tevékenységét, mivel úgy vélte, hogy orvostörténelmet eredményesen csak úgy lehet művelni, ha a mindennapi gyakorlat kérdéseire is választ próbál találni. Volt belgyógyász (1906–1908), laringológus (1909–1910) és üzemorvos (1908–1912). Az első világháború – mint számos más kortársának – törést jelentett életében: behívták katonaorvosi szolgálatra, bár mindvégig Galíciában, a hátországban működött: a Galíciai Katonaorvosi Intézetben feladatot kapott a kolerajárvány leküzdésében, majd – már polgári orvosként – az egyik katonai kórház laboratóriumát vezette. Ha alkalma nyílt, levéltárakban, könyvtárakban kutatott, 1916-ban a kijevi egyetem lengyel-kollégiuma orvostörténeti előadássorozat megtartására kérte fel.

A világháború után újjáalakult oktatásügyi minisztériumban – Wrzosekkel egy osztályon – az egységes lengyel egészségügy megszervezésében vett részt, s közreműködött a közegészségügy intézményi rendszerének megszervezésében. Szumowskit 1920-ban a krakkói egyetem orvosi karán az orvostörténelem nyilvános rendes tanárának nevezték ki, a kétszemeszteres tantárgyat heti 5 órában, vizsga-kötelezettséggel adhatta elő. Az orvostörténelemmel egyidőben az orvosi filozófiát is előadta, illetve beépítette az orvostörténelem tananyagába az orvosi gondolkodás fejlődését, koronkénti alakulását. Az orvostörténelem tananyagának szerkezetét kronologikusan, tudós iskolánként építette fel, s főleg az oknyomozó és alapos kutatáson nyugvó ismeretanyag átadására összpontosított. Szintetikus módszerrel egyesítette az orvosi és a gyógyszerészettörténeti adatokat, folyamatokat, s az egyetemes fejlődésvonalat kívánta követni előadásaiban.

Jó előadó volt, előadásain nemcsak a tárgy hallgatására kötelezettek vettek részt, de úgynevezett „áthallgatással” foglalkozásain megjelentek a bölcsész- és természettudományi karok hallgatói is. Sohasem törekedett népszerűségre, tekintélyét alaposságával és emberségével vívta ki. Részben pedagógiai munkásságának köszönhető, hogy az egy félévben leadható óraszámát 60-ra, az egyéb orvostörténeti foglalkozások óraszámát 20-ra emelték fel.

Szumowski már az 1920-as években a lengyel orvostörténeti közélet jeles személyiségeként volt ismert: egyik alapítója a Lengyel Orvostörténelmi Társaságnak, az „Archiwum” megalapításának kezdeményezője, sőt 1928-ban indítványozta – a román orvostörténeti társaság nemzetközi értekezletén – a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság megszervezését is.
1928. október 5-én a lengyel egyetemek orvostörténeti tanárait értekezletre hívták össze, hogy egységes álláspontot alakítsanak ki az orvostörténelem tárgyköréből írt doktori disszertációk követelményrendszerére. Ezen az értekezleten bízták meg Szumowskit egy egységes orvostörténeti munka megírásával, ami a lengyel orvoslás múltját az egyetemes gyógyítás-történet és orvosi gondolkodás fejlődésének folyamatába ágyazottan dolgozza fel.

Az anyaggyűjtésben és a periodizációban nagy segítségére volt Stanisław Treliński, a vilnói egyetem orvostörténelem tanára, akinek halála után a munkát már egyedül végezte. A megírásnál felhasználta addigi kutatásainak minden anyagát. Könyvével didaktikai célkitűzéseket is meg kívánt valósítani, továbbá olyan kézikönyvet kívánt a hallgatók és a kutatók kezébe adni, amelyben az érdeklődők szintetizálva találják meg az orvostörténeti ismereteket az ókortól a legújabb időkig, az orvosi etika kérdésének alakulásával egyetemben. Az első kötet az ókorral (1930), a második a középkorral (1932), a harmadik és negyedik kötet (1934) az újkorral foglalkozott. A teljes anyagot – Herczeg Árpád fordításában és jegyzeteivel – 1939-ben a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat egy kötetben összevonva megjelentette magyar nyelven is.

1938-ban – munkásságának elismeréseként – a Lengyel Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, s tagja lett a párizsi, a brüsszeli, a bukaresti orvostörténeti társaságnak is. A második világháború kitörésekor a Jagelló Egyetem orvoskari dékáni méltóságát viselte. 1939. október 6-án a Gestapo – az orvostanári karral együtt – letartóztatta és a sachsenhauseni fogolytáborba hurcolták, s csak 1940. február 9-én szabadult ki fogságából. Betegsége miatt ugyan nem vett részt a fegyveres ellenállásban, de az élettant oktatta a titkos földalatti egyetemen. Szerepe volt abban, hogy az orvostörténeti gyűjteményt nem érte kár.

A háború után ismét elfoglalta katedráját, fiatalos lendülettel fogott az oktatáshoz és kutatómunkájához. 1953-ban az újjáalakult Lengyel Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Hozzáfogott alapvetésnek számító könyvének átdolgozott kiadásához. 1954. április 5-én hunyt el.

A sokat betegeskedő Szumowskit az 1948/49-es tanévtől kezdve Zbigniew Kukulski (1908–1971) helyettesítette az orvostörténeti előadások megtartásában. Kukulski az orvostörténelemből szerezte doktori fokozatát, disszertációjának címe „Józef Jakubowski, a Jagelló Egyetem tanára és a Krakkó Városállam főorvosa” (1936). Kukulski 1945 után az Orvostörténeti Intézet tudományos munkatársa, Szumowski közvetlen munkatársa volt. 1948–1958 között az orvosi kar központi orvosi könyvtárának igazgatója, 1950-ben részt vett az egészségvédelmi intézet szervezésében, amelynek első megbízott vezetője lett. Szumowski halála után – Kukulski többirányú elfoglaltsága miatt – az orvostörténeti múzeum és a tanszék megbízott vezetője Bołesław Skarżyński (1901–1963) lett, aki az orvosi karon megtartotta a biokémiai tanszék vezetését is. Skarżyński a népszerűsítő orvostörténet művelője, több munka írója és szervezője volt. Tagja volt a Lengyel Orvostörténeti Társaság elnökségének, a Lengyel Tudományos Akadémia biológia és orvostörténeti bizottságának elnöki tisztségét 15 évig viselte. 1961-ben betegsége miatt visszavonult. Ekkor az egyetemnek dönteni kellett az orvostörténeti intézet és a tanszék végleges vezetőjéről, a nyilvános és rendes professzori kinevezésről. Ekkor került a tanszék rendes professzori posztjára Zbigniew Kukulski, aki emellett megtartotta az Orvosi Könyvtár igazgatói tisztségét. Kukulski mellé docenssé Kazimierz Lejmant, a bőrgyógyászati klinika másodprofesszorát és Mieczysław Skulimowskit (1930–1982), az orvosi klimatológia jeles szakemberét, a wieliczkai orvosi klimatológiai intézet megszervezőjét nevezték ki. Mellettük egy adjunktus, három tanársegéd (orvos, gyógyszerész, bölcsész), könyvtáros és muzeológus működött.

Már 1948-ban változás következett be az orvostörténeti intézetben: önálló tanszékké szervezték meg a gyógyszerészettörténetet, amelynek élére Jan Lachst (1869–1954), a jeles orvos és gyógyszerészettörténészt állították. Lachs a wrocławi orvosi kar orvos- és gyógyszerészettörténeti tanszékének docense volt, innen került át a krakkói egyetemre nyilvános és rendes egyetemi tanárnak. Az önálló tanszék megszervezése mellett egy krakkói gyógyszerészettörténeti múzeum felállítása is elképzelései között szerepelt. Halála megakasztotta a szervező munkát, de – elsősorban Roeske professzornak köszönhetően – Krakkó belvárosában, egy háromemeletes épületben mégis elhelyezésre került az értékes gyűjtemény, amely egyben a gyógyszerészettörténeti tanszék is lett.

Kukulski tanszéki utóda Mieczysław Skulimowski volt, aki 1982-ben bekövetkezett váratlan haláláig kiváló vezetője volt az intézetnek és a tanszéknek. Tudományos munkássága részben a krakkói orvosképzés történetének feldolgozására és az orvostörténeti oktatás történeti bemutatására összpontosult. Kiváló munkákat írt Krakkó és környékének természeti kincseiről is. Skulimowski utóda Zdzisław Gajda, a gyógyszerészettörténeti tanszék docense lett, őt Andrzej Śródka követte 2002-től.

*

A varsói polgári orvosegyetemen időnként magántanár adta elő az orvostörténelmet, 1920 után hol Poznańból, hol Krakkóból jöttek ide előadásokat tartani. 1922-ben viszont megszervezték a Katonaorvosi Akadémiát is, ahol 1925-től katonaorvoslás-történetet is tanítottak. Ennek előadója Stanisław Konopka (1896–1982) orvos százados volt. Konopka a Lengyel Légió hadapródjaként harcolt az orosz fronton, majd Albániában. 1917-ben alhadnaggyá, 1919-ben hadnaggyá, majd 1920-ban századossá léptették elő. 1918-ban beiratkozott a krakkói egyetem orvosi karára, katonai ösztöndíjasként. 1925-ben avatták orvosdoktorrá. Ettől az évtől kezdve a varsói Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa volt, s a Szanitéc Iskola tanárává is kinevezték.

Ekkor kezdett foglalkozni orvostörténelemmel, 1939-ben megvédte orvosdoktori disszertációját a krakkói egyetemen. Nevéhez fűződik a Katonaorvosi Akadémia könyvtárának megszervezése. Katonaorvoslás-történetet tanított a varsói polgári orvosi karon. Közben őrnaggyá, majd alezredessé léptették elő. 1939-ben frontszolgálatra rendelték, a Jarosławban berendezett kórházat vezette, német fogságba esett, de szerencsésen megszökött. Bekapcsolódott a korábban már említett titkos orvosképzésbe, de feljelentés nyomán a Gestapo letartóztatta, és előbb a rettegett varsói Pawiak börtönbe, majd a Gross-Rosen koncentrációs táborba hurcolták. Innen is megszökött és a varsói felkelés idején – felkelő orvosként – hol betegeket gyógyított, hol egykori értékes orvosi könyvtárának „roncsait” menekítette.

1945 után a lengyel egészségügyi miniszter – már polgári állományban – kinevezte a varsói Központi Orvosi Könyvtár igazgatójává, s az Orvosi Kiadó vezetőjévé. Tevékenysége főleg egy új könyvtár felállítására irányult; jelentős könyvtárat szervezett, európai hírű lett az általa szerkesztett orvosi bibliográfia is, amelynek munkálatait 35 évig irányította. 1946-ban Poznańban az orvostörténelem tárgyköréből habilitált. A varsói egyetem orvosi karán kezdetben rendkívüli, később rendes egyetemi tanárként adta elő az orvostörténelmet. A varsói orvostörténeti intézet ténylegesen a Központi Orvosi Könyvtárban működött, Konopka és munkatársai sokáig itt tartották az orvostörténeti előadásokat, foglalkozásokat. Konopka tagja volt a Lengyel Orvostörténeti Társaság elnökségének, s 1971-ig szerkesztette az „Archiwum Historii i Filozofii Medycyny” c. folyóiratot. 1970-ben nyugdíjba vonult, a varsói orvostörténeti tanszék élére Feliks Widy-Wirski (1907–1982), majd 1979–1991 között Marcin Łyskanowski került. 1996-tól Andrzej Śródka volt Varsóban az orvostörténelem professzora, aki 2002-tól Krakkóban is ezt a feladatot látja el.

1945 után Varsóból Łódźba helyezték át a Lengyel Katonaorvosi Akadémiát, elsősorban azért, mivel a háború alatt minden intézmény elpusztult. A łódź-i polgári orvosképzés a vilnói egyetem áttelepülésével vette kezdetét. 1946-tól az orvostörténeti előadásokat Jan Szmurło (1867–1952) egyetemi tanár tartotta, akit még 1938-ban neveztek ki Gąsiorowski utódává Vilnóba. Szmurło 1892-ben végzett Varsóban, katonaorvosként vett részt 1905-ben Mandzsúriában az orosz–japán háborúban, az első világháború alatt pedig az orosz hadseregben szolgált. 1923-tól a vilnói egyetem orr-fül-gégészeti klinikáját vezette, mint egyetemi tanár. Kutatásai során mindig érdeklődött az orvostörténelem iránt s elsősorban a vilnói orvosképzés történetével foglalkozott. A vilnói lengyel egyetemmel együtt menekült a lengyel állam területére, 1946-ban ő szervezte meg Łódźban az orvostörténeti intézetet, egyben a Központi Könyvtár igazgatója lett, itt a középkori lengyel orvosi iratokkal foglalkozott.

Tanszéki utóda Włodzimierz Głowacki (1921–1991) lett, őt követte Henryk Pankiewicz, megbízott tanszékvezetőként, majd Jan Stanisław Fijałek (1926–1997). 1999 óta Jerzy Supady irányítja a łódź-i orvostörténeti intézetet. [9]

A Katonaorvosi Akadémián 1974-ben szervezték meg az orvostörténeti intézetet Tadeusz Brzeziński (1929–2010) vezetésével, aki 1981-ben lemondott rangjáról és beosztásáról, majd Szczecinben lett Romuald Gutt utóda és a Tengermelléki Akadémia Tudománytörténeti Intézetének vezetője. Brzeziński helyét Jeśman Czesławezredes töltötte be.
Szczecinben az orvostörténelem oktatásának megszervezése Tadeusz Antoni Bilikiewicz (1901–1980) nevéhez fűződik, aki 1925-ben Krakkóban végzett, 1931-ben az orvostörténelem doktora és bölcsészdoktor is lett. Szumowski mellett őt tartja a lengyel orvostörténet-írás a legsokoldalúbb és szakmailag legműveltebb orvostörténésznek. 1931-től Vilnóban az orvostörténelem rk. tanára volt, 1931–1940 között helyettes intézetvezetőként látta el feladatát, a háború alatt bekapcsolódott a lengyel ellenállási mozgalomba, partizánorvosként is működött. 1946-ban Gdańskban az orvostörténelem nyilvános, rendes tanára, egyben az egyetemi poliklinika igazgatója is volt. Bár 1950–1953 között Gdańskban szünetelt az orvostörténelem oktatása, 1954-től ismét megkezdődött a gdański oktatás, Bilikiewicz irányításával. 1957-től a Lengyel Tudományos Akadémia tudományos minősítő bizottságának elnöke volt, 1971-ben ment nyugdíjba. Politikai nézetei miatt a kormányzat nem kedvelte. A nemzetközi orvostörténelem képviselői, kutatói messzemenően elismerték munkásságát, s főként a lengyel földön megrendezett tanácskozásokon találkozhattak vele.

Design downloaded from free website templates.