I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet
a külföldi egyetemeken

|13| Az orvostörténeti oktatása itáliai egyetemeken

megtekintés pdf formátumban

A korai egyetemi kezdeményezések

Az itáliai egyetemeken az orvostörténelem oktatásának alakulása részben az egyes egyetemek hagyományaihoz kötődött, részben az európai orvostörténeti kutatások kiformálódásának függvénye lett. Az itáliai orvosképzésben is lejátszódott az „átalakulás” folyamata, a modern orvosi gondolkodás és szemlélet kialakulása a könyvtárakba kényszerítette be a múlt orvosi gyakorlatát, innen indult el az orvostörténeti kutatás folyamata. Itália abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy az olasz nyelvterületen működött Európa legtöbb és legnagyobb múlttal rendelkező egyeteme, aránylag csekély távolságra egymástól. Ez utóbbi lényeges a szakmai tudományos iskolák kialakulásának szempontjából. Jellemző, hogy az itáliai orvosi karokon szinte egyidőben alakultak ki az egyetemi orvostörténeti könyvtárak, múzeumi gyűjtemények, amelyek mindegyike szorosan kötődött az adott egyetem orvosképzésének hagyományaihoz. Igaz, ennek az a magyarázata, hogy Itália a 19. század közepéig több államból álló terület volt, s mindegyik törekedett saját egyeteme megtartására. Az olasz egység megteremtése után egyetlen egyetem sem szűnt meg, s mindegyik a helyi hagyományok őrzője is lett.

Itália különben is az ó- és középkori tudományosság középpontját jelentette, egyben a keresztény tudományok kialakulásának bölcsője is volt. Így ezek történeti kutatásának elindulása is olasz egyetemekhez kötődött. Az olasz orvostörténeti kutatások megalapozói – Salvatore de Renzi (1800–1872), Francesco Puccinotti (1794–1872), Alfonso Corradi (1833–1892), valamint több más kutató – elsősorban az ókor és középkor medicinájának forrásait tárták fel, áttekintő szintéziseket írtak, valamint a kutatás lényeges segédleteit (bibliográfiákat, összegző könyvjegyzékeket stb.) tettek közzé. Az itáliai orvostörténeti kutatás központjai Nápoly, Firenze és Róma orvosi karai lettek. Az olasz egyetemeken az orvostörténeti kutatás helye az orvostörténeti könyv, irat és tárgyi gyűjtemények voltak, ezek idővel egyetemi orvostörténeti múzeumokká alakultak át.

Az első itáliai orvostörténeti tanszék 1806-ban Firenzében alakult meg, az orvostörténeti oktatás első tanára Giovanni Bertini, aki 1814-ig rendkívüli tárgyként adta elő a medicina történetét, s elsősorban az egyetem orvosképzésének alakulását követte nyomon. Utóda, Antonio Miglietta, az élettan professzora lett, akit tisztségében 1823-ig Domenico Barduzzi, majd Carlo Pigli követett, utóbbi 1841-ben Pisában szervezte meg az orvostörténeti intézetet. Pigli távozása után – majd húsz esztendőn át – Francesco Puccinotti vezette az intézetet, s adta elő kötelező tárgyként az orvostörténelmet, miközben a belgyógyászat kinevezett tanára is volt.

1814-ben Nápolyban, 1815-ben Pisában vezették be rendkívüli tárgyként az orvostörténelmet, bár kötelezővé mindkét helyen csak az 1840-es évek elején lett, miután Nápolyba Salvatore de Renzit, Pisá­ba pedig Francesco Puccinottit nevezték ki az orvostörténet tanszékvezető professzorává, egyben megszervezték a tanszék mellett az intézeti jellegű könyvtári-múzeumi gyűjteményt is.

Az itáliai orvostörténelem oktatásának módszertanára nagy hatással lett Charles Victor Daremberg (1817–1872) és Émile Littré (1801–1881) alapvetésnek számító munkáinak megjelenése, amelyek nemcsak szintézisét adták a medicina történetének, de didaktikai szempontból is megalapozták az egyetemi oktatást. Ahogy a német nyelvterületen lényeges szerepet játszottak Kurt Sprengel és Karl Hecker feldolgozásai, úgy a francia–olasz nyelvterületen Daremberg és Littré határozta meg az orvostörténet egyetemi oktatásának irányát.

Hatásuk a spanyol-portugál iskolára

Csak jellemző adatként említjük, hogy Daremberg tanítványai szervezték meg a spanyolországi tanszékeket: Valenciában (1841-ben Anastasio Chinchilla), Madridban (1842-ben Antonio Hernández Morejón). Utóbbi a tanszékét 1872-ig vezette, helyét Eduardo García del Realnak adta át. [1] Lodewijk Carel Palm: Entwicklung der Geschichte der Medizin in den Niederlanden. In Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle-Wittenberg, Martin Luther-Universitat. Wissenschaftliche Beitrage, 1982) 6 (E43%) . 1982.147–153 p. 1850-ben alapították Lisszabonban a portugál orvosi karon az orvostörténeti tanszéket, amit követett a combriai egyetemen előbb (1861) a magántanári rendszer, 1881-ben pedig megszervezték a tanszéket is. A portugál egyetemeken vizsgaköteles tárgyként szerepelt az orvostörténelem a harmadik év első félévében.

Valójában a spanyol-portugál orvostörténeti iskola „exportálta” Dél-Amerika egyetemeire a történeti kutatást, összefogói a spanyol, illetve portugál orvostörténeti társaságok lettek. Az indián őslakosság gyógyító kultúrájának első tudományos elemzője Hermilio Valdizzan volt (Limában szervezte meg a medico-historiai tanszéket 1871-ben), aki ezer szállal kötődött a francia- itáliai-ibériai orvostörténeti iskolához.

Az olasz orvostörténeti tanszékek

Az olasz egység megvalósítása után az orvostörténeti oktatás vonatkozásában is egységes elvek valósultak meg. Az olasz oktatási minisztérium – tiszteletben tartva az egyetemek autonómiáját – 1870-ben elrendelte az olasz orvosi karokon orvostörténeti tanszékek megszervezését, s az ehhez kapcsolódó tantervek bevezetését. Ekkor szervezték meg Modenában, Palermóban, Siennában és Torinóban is ezeket a tanszékeket, bár Milánóban erre csak 1923-ban kerülhetett sor. 1910-ben kötelezővé tették a történeti stúdiumot az orvosképzésben, amit a harmadik tanévben két féléves tárgyként, vizsgakötelezettséggel adtak elő. Félévenként heti két órában, 16 héten át tanították a tárgyat, s az orvostörténelemből doktori vizsgára jelentkezők számára egy féléven át összesen hét alkalommal szemináriumot is szerveztek.

Design downloaded from free website templates.