I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet
a külföldi egyetemeken

|15| Az orvostörténelem oktatása németalföldi egyetemeken

megtekintés pdf formátumban

A nyugat-európai egyetemeken is a „francia mintát” követve formálódott ki az orvostörténelem kutatása és oktatása. A holland és a belga egyetemeken is lelkes – gyakran más tárgyat oktató – orvosoknak köszönhető az orvostörténeti témájú előadások meghirdetése, illetve hogy saját tárgyuk előadása közben kerestek alkalmat orvostörténeti témák megvilágítására is. Mások például az egyetem könyvtárának anyagából állítottak össze orvostörténeti bibliográfiákat vagy az orvosi kar történetén belül feldolgozták jeles tanáraik élet- és szakmai pályafutásának történetét, bibliográfiáját.

Ennek az irányzatnak volt jeles képviselője Franz Zacharias Ermerins (1808–1871), aki a holland orvosi múlt, majd az ókori mesterek (Hippokrates, Soranos, Galenos életműve stb.) feldolgozásaival megteremtette a holland orvostörténet-írást. [1] Joseph Frank: Reise nach Paris, London und einem grossen Theile des übringen Englands und Schottlands in Beziehung auf Spitaler, Versorgungshauser, übrige Armen-, Institute, Medizinische Lehranstalten und Gefengnisse. Wien, 1805. Camaralischen Buchhanglung. Nyomdokain járt Jelle Banga (1786–1877), aki az amszterdami egyetem orvostörténeti ritkaságait sorozatban adta ki facsimile kiadásban, valamint könyvsorozatban publikálta a jeles holland orvosok munkásságát. Banga neves historiográfus volt, s bár munkásságát később többen is kritizálták, művei mégis forrásértékűek. Részben nyomdokain járt [2] Paul Juliian Weindling: Die Entwicklung der Geschichte der Medizin in Grossbritannien. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle-Wittenberg, 1982. Martin Luther-Universitat. pp. 172–177. (Wissenschaftliche Beiträge der Martin-Luther- Universität Halle 6. E43) . Abraham Hartog Israels (1822–1883), aki – Bangával szemben – nem másodlagos irodalmat használt fel munkáihoz, hanem eredeti levéltári kutatásokra épített. Feldolgozta Németalföld legrégebbi orvostörténeti forrásait, megírta, hogy milyen volt egykoron az orvos- és természettudományos képzés a leydeni egyetemen. Israels 1857-ben "Historia medicinae" címmel fakultatív előadássorozatot hirdetett meg, s még abban az évben elnyerte a magántanári fokozatot is. Igaz, már 1849-ben az orvostörténeti oktatás bevezetéséért folyamodott az egyetem szenátusához, ez akkor nem vált lehetővé, viszont 1877-től az amszterdami egyetem orvosi karán rendkívüli tanárként adhatta elő a "Németalföld és Belgium orvostörténetének és közegészségügyének múltja" című tárgyat.

Az 1880-as években az amszterdami és a leydeni egyetemeken olyan reformokat hajtottak végre, amelyek életre hívták az egyetemtörténeti intézeteket. Az egységes, karok közötti intézeteken belül gondoskodtak minden tudományág, így az orvos- és gyógyszerészettörténet oktatásáról, kutatásáról, s a könyv- és folyóirat-kiadásról is. Ezt az egyetemi szervezeti formát Leydenben és Gentben is megvalósították. Leydenben az intézeti kereteken belül működő orvostörténeti tanszék élére 1904-ben [3] Evert Cornelis van Leersum-ot (1862–1938), a farmakognosia professzorát nevezték ki, aki 1913-ban megalapította a Holland Orvosok és Természetvizsgálók Társaságát. Jelentős szerepe lett az egyetemtől független Orvostörténeti Intézet megszervezésében is, amelynek élére J. D. de Lint-et nevezték ki, aki 1924-től az orvostörténelem magántanára, egyben rendkívül népszerű előadója lett. Ő 1920-ban egyik megalapítója volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak, 1927-ben főtitkára az amszterdami nemzetközi orvostörténeti kongresszusnak, 1950-ben pedig emlékének szentelték a amszterdami-leydeni közös szervezésű kongresszust.

Leydenben az orvostörténelem oktatásának az előzményekben vázolt oktatási szervezete változatlan formában működött tovább, kiváló orvostörténészek álltak a szakma élén. Az egységes tudomány- és egyetemtörténeti intézeten belül önálló „tanszékkel” rendelkezett a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, a geológia, a technika és a gyógyszerészettörténelem, sőt az egyes szaktudomány-történeti előadások hallgatóinak is lehetőséget adtak az „áthallgatásra”, ami rendszeressé vált az orvos-biológia-gyógyszerészettörténet „háromszögében” is.

A gyógyszerészettörténet első jelentős kutatója Williem Stoeder volt, aki 1891-ben Amszterdamban megjelentette a "Geschiedenis der Pharmacie in Nederland" című, alapvetésnek számító monográfiáját, s ezzel a gyógyszerészettörténet első magántanára lett.

Design downloaded from free website templates.