I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet
a külföldi egyetemeken

|16| Az orvostörténelem oktatása angliai egyetemeken

megtekintés pdf formátumban

Az angolszász területen a németalföldi fejlődéshez hasonlóan alakult az orvostörténeti kutatás és oktatás ügye. A jeles angol orvosok és természettudósok munkáiban – mint például William Harveynél (1578–1657) – gazdag orvostörténeti magyarázó vagy bizonyító anyag található, ami bizonyítja a cambridge-i, az oxfordi és a londoni egyetemen folyt orvosképzésben az orvosi múlt iránti érdeklődést. Az angol orvosképzés egyik sajátossága volt a külföldi szakmunkák angol nyelvre történt lefordítása, ami vonatkozott az orvostörténelemre is. Így Daniel Leclerc műve 1696-ban már angol nyelven is megtalálható volt az egyetemi könyvtárakban.

Példájára a 18. század első évtizedeiben számos angol szerző jelentkezett orvostörténeti munkával, bizonyítva az angol tudományos élet nyitottságát. Még szó sem volt a szervezett egyetemi orvostörténeti oktatás megszervezéséről, de jól felkészült – autodidaktának már nem mondható – orvostörténészek összefoglaló feldolgozásokat jelentettek meg az orvosi filozófiáról, az orvosi gyakorlat alakulásáról, kiadták az alapvető bibliográfiákat, biográfiákat, majd az Angliára jellemző klubrendszerben megjelennek az orvostörténeti témaköröket is felkaroló szervezetek, ahol önkéntes alapon hangzanak el a medicina múltjával foglalkozó előadások, s ilyen témájú írások jelennek meg sorra a szakfolyóiratokban.

Joseph Frank 1805-ös leírása az angol oktatási rendszerről

Az angliai oktatási rendszerről egészen kiváló leírást adott a bécsi egyetem anatómia professzora, Joseph Frank (1771–1842), aki 1805-ben megjelent könyvében [1] Lásd fentebb Arina Völker közlését részletesen felvázolta az angol egyetemek (London, Oxford, Cambridge, Edinburgh, Glasgow) felépítését, az oktatott tantárgyak előadótanárait, felsorolta a kötelező és a választható tantárgyakat, különös hangsúlyt adva az elméleti és a gyakorlati tárgyak arányainak, valamint a gyakorlati orvosképzésnek.

Cambridge-nél külön kiemelte a szerző az orvosi kar gazdag és rengeteg régi könyvet őrző könyvtárát, ahol külön részlegben különítették el a régi orvosi könyveket és kéziratokat, s szakképzett orvos volt mindezek „felügyelője”. Az edinburgh-i orvosi karon a medikusoknak az egyes alaptudományok professzorai olyan szakmai feladatokat is adtak, amelyhez a választ csak régi orvosi könyvekben találhatták meg, s erről beszámolót kellett tartaniuk professzoruk jelenlétében.

Joseph Frank külön szól az orvosi karokon folyó gyakorlati oktatásról: a gyakorlati oktatást irányító tanár az egyes betegségek kórokainak ismertetése közben alapos ismertetést adott az adott betegség gyógyításának múltbeli eredményeiről, valamint arról, hogy az ó- vagy középkortól kezdve milyen gyógyszerekkel próbálták gyógyítani. (Itt említi a kórlapot, amit napra készen kellett vezetni, feljegyezve a lázat, a gyógyszereket, a betegségben beállott esetleges változásokat stb.). Frank megemlítette azt is, hogy a kórlapvezetés nem ismeretlen az orvosi gyakorlatban, hiszen ezzel találkozott már Páviában, Bécsben, Würzburgban, illetve Vilnóban is.

Frank követendő példának ítélte meg az Edinburgh-ban tapasztaltakat, ott ugyanis az orvosi ismeretek történetét nem egy-egy orvos életrajzának, munkásságának bemutatásával tanítják, hanem az orvosi gyakorlat szemszögéből, egy-egy konkrét betegség „történetén” keresztül közelítik meg.

A járványban megbetegedettek gyógyításánál az előadó tanár kiváló ismertetést adott a hallgatóknak a nagy járványokról, az eredményes és eredménytelen elkülönítésekről, az európai karantén-rendszerekről, s az országonként változó törvényekről.

Angliai orvostársaságok, múzeumok, az orvostörténet oktatása

Nagy-Britanniában a 19. század első harmadában sorra alakultak az orvosi szaktársaságok, amelyeken belül szintén foglalkoztak orvostörténelemmel. A 19. század közepe már az angliai orvostörténelem virágkora: monográfiák, biográfiák és az orvosi szakterületek történetét feldolgozó munkák sokasága látott napvilágot.

Az orvostörténelmi társasági élet és könyvkiadás sokoldalú fejlődésével szemben az egyetemi oktatás és az intézeti tudományos tevékenység bizonyos lemaradást mutatott, illetve az utóbbi erősen „alapítványi függő” volt. Az edinburgh-i egyetemen az orvostörténelem első egyetemi magántanára John Dixon Comrie (1875–1939) lett 1912-ben, aki megszervezte a Királyi Orvostársaság orvostörténeti szakcsoportját is. Ugyanebben az évben nyert magántanári képesítést Oxfordban William Osler (1849–1919), majd 1914-ben rendes tanárként itt nyert katedrát Charles Joseph Singer (1876–1960), aki tudományos kutatóhelyként szervezte meg az orvostörténelem tanszékét.

Osler, Singer és Robert William – Theodor Gunthlerrel együtt – hozták létre Oxfordban a Tudománytörténeti Múzeumot. Charles Joseph Singer, az angol orvostörténeti kutatás jelentős egyénisége, nemzetközi kapcsolatokat épített ki az orvostörténelem európai nagyságaival, így 1924-ben Henry Ernest Sigeristtel és Karl Sudhoffal. Singer Oxfordban a biológiatörténet magántanára lett, később a londoni orvostörténeti tanszék vezetésével bízták meg. Az orvostudomány történetét erős természettudományos, elsősorban biológiai szemszögből tárgyalta.

Az angliai orvostörténeti kutatás jelentős anyagi hátterét az 1913-ban – Sir Henry Solomon Wellcome (1853–1936) által – alapított Wellcome Alapítvány biztosította, amely jelentős orvostörténeti könyvtárat, múzeumot is létrehozott, s azóta is támogatja, nemcsak az orvos- és gyógyszerészettörténeti kutatásokat, hanem a természettudományok majd minden területén folyó történeti vizsgálódásokat. [2]

Design downloaded from free website templates.