I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet
a külföldi egyetemeken

|17| Az orvostörténelem oktatása német egyetemeken

megtekintés pdf formátumban

A 17–18. század nemcsak az orvosképzés megújításának korszaka, de a szerkezetileg is átalakult (a képzés időhatárok közé „szorítása”, a szigorlati rend átformálása) orvosi karokon megjelent az orvosi múlt iránti érdeklődés, s megszülettek az első orvostörténeti feldolgozások. Ennek egyik formája az orvosi disszertáció, amelynek témája lehetett az adott orvosi kar múltja, jeles orvostanárok munkássága, ó- és középkori mesterek munkái stb. Az előbbi témák mellett sorra jelentek meg azok a feldolgozások, amelyek az egyetem levéltárának és könyvtárának ritkaságait tárták fel. Ebben a szellemi áramlatban fontos szerepet játszott az 1694-ben újjászervezett és megnyílt hallei orvosi kar, ahol Friedrich Hoffmann (1660–1742) és Georg Ernst Stahl (1659–1734) ösztönzője lett a természettudomány múltja iránti érdeklődésnek, s ezen belül önálló formát öltött az orvostörténelem. Sorra íródtak az orvosi karon az orvostörténeti disszertációk, s szerzői általában kötődtek Halléhoz.

Hermann Paul Juch (1676–1755) Erfurtban, Adreas Ottomar Goelicke (1671–1745) Halléban (később Duisburgban és Frankfurtban) is kiadott orvostörténeti témájú műveket. Daniel Wilhelm Triller (1695–1782) Wittenbergben, Johann Heinrich Schultze (1687–1744) Altdorfban és Halléban, Ernst Gottfried Baldinger (1738–1804) Göttingenben már megbízott tanárként tartott orvostörténeti szemináriumokat. Baldingerről meg kell jegyeznünk, hogy ő elsősorban kutatási módszereivel, forráskiadványaival emelkedett ki, s Friedrich Benjamin Osianderrel (1759–1822) együtt valóságos kutatócsoportot hoztak létre az orvostörténeti emlékek feltárására.

Christian Gottlieb Ackermann (1756–1801) Halléban (bár Altdorfban az orvostörténelem rendkívüli tanára lett), Christian Gottfried Gruner (1744–1815) Jénában, August Friedrich Hecker (1763–1811) Erfurtban, míg Johann Gottlieb Bernstein (1747–1835) Jénában, Halléban és Berlinben adott ki orvostörténeti munkákat, s tartott orvostörténeti előadásokat. Utóbbi egyik formája az orvosi szakirodalomba való bevezetésről szóló tárgy volt, ami magában foglalta az orvostörténeti vonatkozások közlését is.

Halléban jelent meg az az oktatási „forma”, hogy az orvostörténelmet rendszeresen előadó tanár más szakterület professzora volt, csak saját szakterületén belül – egy megadott tanterv szerint – „beiktatta” a medicina múltját. Témája lehetett az egyetem története, a választott szakterületének általános vagy az adott orvosi kar múltja. Ilyen orvostörténeti előadó volt Johann Peter Eberhard (1727–1779) és Peter Immanuel Hartmann (1727–1791) Halléban. Itt működött Kurt Sprengel (1766–1833) is, az első ötkötetes orvostörténeti alapvetés szerzője, aki ugyan az egyetemi botanikus kert igazgatója és a botanika professzora volt, de rendkívüli tanárként (1801) az orvostörténelem előadója is volt.

Kurt Sprengel a pragmatikus orvostörténeti adatfeltárás megalapozójaként irányt adott a német orvostörténeti kutatásnak, a kutatási metodika és a didaktikai elvek összekapcsolásával pedig stílust teremtett az egyetemi oktatásnak. Sprengel meghatározó szerepét mi sem jellemzi jobban, minthogy a 19. század első harmadától formálódó egyetemi orvostörténeti oktatás minden tervezetében – a felhasználásra ajánlott irodalom és az alkalmazott módszerek között – az első helyen az ő munkája állt. Hatása mutatható ki Drezdában Johann Ludwig Choulantnál (1791–1861), Zürichben Johann Lukas Schönleinnél (1793–1864) és Würzburgban Karl Friedrich Heusingernél (1792–1883), akik az adott egyetemeken az orvostörténelem első rendkívüli professzorai voltak. Halléban Sprengel utódja Ludwig Hermann Friedländer (1790–1851) és Julius Rosenbaum (1807–1874) lettek, s egymást követték az orvostörténeti tanszék élén. Berlinben az 1810/11-es tanévben nevezték ki az orvostörténelem magántanárává Gottfried Christian Reichet (1769–1848), majd 1825-ben már rendes professzornak Justus Friedrich Karl Heckert (1795–1850). Ő Sprengel mellett a másik nagy hatású orvostörténeti kutató és több alapvetésnek számító munka szerzője volt. Hecker az orvostörténelem témakörét kibővítette az orvosi filozófiával, az etikával és a medicina társadalomtudományi vonatkozásaival is.

A 20. század elejének meghatározó tendenciája lett, hogy az egyetemi orvostörténeti intézetekbe (Halle, Berlin, Würzburg, Göttingen, Heidelberg) bevonták az egyes orvosi szakterületek (anatómia, sebészet, szülészet stb.) kutatási témakörét is, sőt a gyógyszerészet-történetnek is helyet adtak. Például Hallében működött Theodor Brugsch (1878–1963), a belgyógyászat-történet, Rudolf Beneke (1861–1946) az anatómia-, és Otto Gessner (1895–1968) a gyógyszerészet-történet nemzetközi hírű kutatója. A legnagyobb hatású orvostörténeti intézet 1906. április 1-jén nyílt meg Lipcsében Karl Sudhoff (1853–1938) vezetésével, amely azután az európai orvostörténeti kutatás központjává vált. [1] Erna Lesky id. mű

Design downloaded from free website templates.