I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet
a külföldi egyetemeken

|18| Az orvostörténelem oktatása a bécsi egyetemen

megtekintés pdf formátumban

A bécsi egyetem oktatási rendje sokban hasonlított a többi német egyetem oktatási szerkezetéhez, szelleméhez és gyorsan követte a változásokat. Ez vonatkozott az orvostörténelem oktatására is, s sorra születtek az orvostörténeti témájú orvosavatási értekezések. A témaválasztás is nagyjából azonos volt: ókori nagy orvosok életművének, munkásságának, kéziratainak feldolgozása, a középkori járványok története stb. Ahogy a magyar orvosképzésre jelentős hatással volt a Ratio Educationis felsőoktatást érintő rendelkezései, úgy a bécsi egyetem orvosképzését is a felvilágosult abszolutizmus oktatási szemléletének kívánalmai határozták meg.

1808-ban a bécsi Allgemeines Krankenhaus másodfőorvosa, a svájci születésű Heinrich Ludwig von Attenhofer (1785–1856) azzal a kéréssel fordult az egyetem orvosi karának dékánjához, hogy orvostörténeti előadásokat hirdethessen meg. [1] Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. = Orvosképzés 25 (1935) pp. 348–355. 1809-ben olyan értelmű engedélyt kapott, hogy előadásaiban foglalkozhatott a régi orvosi irodalom ismertetésével. Két évvel később viszont Andreas Joseph von Stifft – udvari orvos és az orvos-sebészképzés kari igazgatója – az uralkodóhoz benyújtott folyamodványában jóváhagyást kért Andreas Ignaz Wawruch (1782–1842) tanársegéd részére, az Allgemeines Krankenhaus tanácstermében latin nyelven megtartandó – az orvostörténelem és az orvosi irodalom témájú – előadássorozathoz. Wawruch előbb teológiát és jogtudományt hallgatott, 1812-ben az orvostudományi karon orvosdoktori oklevelet szerzett, majd az Allgemeines Krankenhaus patológiai osztályán volt tanársegéd, később Prágában az anatómia tanára. Visszatért Bécsbe és a seborvosi karon az anatómia és a kórbonctan professzora lett. Az egyetem iratai között megmaradt az a tanterv, amely szerint előadásaiban az ó- és középkori szerzők munkásságának és irodalmi tevékenységének bemutatása mellett a gyógyítás történetével is kívánt foglalkozni. Tananyagához irodalmat is ajánlott, mégpedig Sprengelnek 1792-ben Halléban kiadott "Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde" című könyvét, és Johann Peter Frank (1745–1821) munkáit.

Az iratok szerint az orvostörténelem első bécsi rendkívüli tanára Heinrich Ludwig von Attenhofer volt (1808–1811), míg a Katonaorvosi Akadémián Töltényi Szaniszló (1795–1852) tartott az ókori orvostudományról előadásokat. Töltényi orvos, költő, növénynemesítő, egyetemi tanár volt. Előbb gazdatiszt, író és lapszerkesztő volt, majd orvosi tanulmányokba kezdett és 1825-ben Pesten orvosi oklevelet szerzett. A bécsi Josephinum sebészet- szülészet professzora, s egyebek között az orvostörténelem előadója lett. Az 1848-as bécsi forradalom támogatója volt, 1848 őszén fellépett a cenzúra és a tanszabadság korlátozása ellen, így néhány hónapra rá rendőri felügyelet alá helyezték, majd nyugdíjazták. [2] Mieczysław Skulimowski: Dzieje nauki i nauczania historia medycyny na Uniwersytecie Jagiełłońskim i w Akademii Medycznej w Krakowie. In: Sześćsetlecie medycyny krakowskiej. Historia katedr. Kraków, 1964. Pań́stwowe Wydawn. Naukowe, Oddział w Krakowie, p. 376.

Ebben az időben a kórbonctani előadások keretén belül Philipp Karl Hartmann (1773–1830) előadásai hangzottak el az anatómia és kórbonctan történetéről (tőle kéziratban maradt fenn az általános kórbonctan történetéről írt munkája). Hatására többen is írtak orvostörténelmi tárgyú munkákat, így pl. Dietrich Georg von Kieser (1779–1862) az orvostudomány rendszeréről, amelyben külön foglalkozott az orvosi filozófia történetével, míg Hartmann tanítványai közül Heinrich Anton Stecher von Sebenitz [3] Kapronczay Károly: Józef Oettinger (1818–1895). = Orvosi Hetilap. 117 (1976) No. 41. pp. 1921–1923. és Ernst von Feuchtersleben (1806–1849) nevét kell megemlítenünk.

A bécsi orvosi karon az orvostörténelmi tárgyú disszertációk sora egyre gyarapodott, bár alkotóik többségét nem jegyezték, sem a kutatók, sem más orvostörténeti tárgyú írások szerzői között. Az orvostörténeti írások elsősorban a járványokkal, illetve jelentős múlttal rendelkező – és abban az időben újból az orvosi érdeklődés középpontjába került – gyógymódokkal és gyógyító kultúrákkal foglalkoztak. A disszertációk különböző klinikákhoz kötődtek, így joggal vetődött fel, hogy – elsősorban Ernst Wilhelm von Brücke (1819–1892) kezdeményezésére – az orvosi karon belül orvostörténeti tanszéket kellene szervezni. Ezzel a kérdéssel 1849. november 16-án foglalkozott a kar tanulmányi igazgatója és egy évvel később, 1850. december 3-án már arról számoltak be, hogy a kar küldöttei megtekintették a berlini orvosi kar orvostörténeti tanszékét, s tanulmányozták oktatási programjukat. [4] Skulimowski id. mű

Ennek értelmében Leo von Thun-Hohenstein (1811–1888) oktatásügyi miniszterhez fordultak kérelemmel, hogy engedélyezze az orvostörténeti tanszék megszervezését és a tárgy előadására Franz Romeo Seligmannt (1808–1892) javasolták. Seligmann, nyugalomba vonulásáig, 1869-ig adta elő az orvostörténelmet rendkívüli tanárként, helyébe Theodor Puschmann (1844–1899) lépett, aki képzett orvostörténész volt, hiszen Berlinben, Münchenben és Magdeburgban – a porosz orvostörténeti kutatás központjaiban – ismerkedett meg a tudomány alapjaival. Hivatalosan a Pszichiátriai Klinikán működött, de nevéhez fűződik a bécsi orvosi karon a szervezett orvostörténeti kutatás elindítása. 1878-ban Lipcsében habilitált, 1884-ben megszerkesztette a bécsi orvosi kar utolsó száz esztendejéről szóló kötetet, 1889-ben nyomtatásban is megjelentette az orvosképzés múltjáról és jövőjéről írott vaskos könyvét, emellett számos kisebb tanulmánya jelent meg német és osztrák orvosi folyóiratokban.

A bécsi orvosi karon az orvostörténeti kutatás és oktatás „bázisintézete” az 1850-ben megszervezett egyetemi gyűjtemény volt, amelynek helyét a József császári Katonaorvosi Akadémia épületében jelölték ki. Ebben az épületben volt megtalálható a katonaorvos-képzés régi könyvtára, közel 15 ezer kötet könyvvel és folyóirattal, itt őrizték a híres viaszból készült anatómiai oktatási gyűjteményeket (kb. 5 ezer teljes és tájanatómia figura), valamint a különlenyomat- és kézirat-gyűjteményeket. Az 1870-es évek orvosképzési reformjainak következtében az épület és gyűjteményei kikerültek a tényleges orvosképzés szolgálatából, egyetemi múzeummá és orvostörténeti kutatóhellyé alakultak át. A bécsi orvostörténeti gyűjtemény ezután valóban az orvostörténeti kutatás és oktatás színterévé vált, függetlenül attól, hogy az orvos- és gyógyszerészettörténetet rendes vagy rendkívüli tárgyként szerepeltették-e az egyetemi orvosképzés folyamatában.

1888-ban Theodor Puschmannt nyilvános rendes tanárrá nevezte ki az oktatásügyi kormányzat, a következő évben a kar dékánná is megválasztotta. A bécsi orvostörténeti intézet példaként is szolgált több hasonló európai orvostörténeti intézet megszervezéséhez. Puschmann halála után Max Neuburger (1868–1955) lett a múzeumi gyűjtemények vezetője, míg az oktatás vezetőjévé Robert (Töply) Toeply-t (1856–1947) nevezték ki. Töply orvostábornok volt, aki anatómiatörténeti kutatásokat végzett, s számos alapvetésnek számító könyvet adott ki. Az előadásokat megosztotta Leopold Senfelderrel (1864–1935), Gerard van Swieten munkásságának és korának kiváló kutatójával. Az egyetem 1917-ben Max Neuburgert is rendes professzorrá nevezte ki, egyben az Orvostörténeti Intézet tényleges igazgatói tisztségét is rábízta, s ő emellett részt vett az oktatásban is. Valójában 1920 után alakult ki a Josephinum épületében a bécsi orvostörténeti intézet mai szervezeti formája, kiállítótermei és könyvtára. [5] Kapronczay Károly: Leon Wachholz (1867–1942). = Orvosi Hetilap 113 (1972) No. 44. pp. 2665–2666.

Design downloaded from free website templates.