I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet
a külföldi egyetemeken

|2| Az orvostörténelem oktatása orosz egyetemeken

megtekintés pdf formátumban

Sajátos fejlődést mutatott az orosz egyetemeken az orvostörténelem oktatása, ahogyan az orosz orvosellátás a 18. század elejétől és a az orvosképzés megszervezése az 1750-es években, ez is erősen külföldi hatás alatt történt. Az orvoshiány miatt I. Pétertől kezdődően az orosz uralkodók nemcsak külföldi orvosok meghívásával igyekeztek pótolni a hiányzó szakembereket, de jelentős összegeket áldoztak a képzési formák megszervezésére is. Az orosz földön működő orvosok többsége német volt, a Birodalom orvosi ügyeit intéző Orvosi Kollégium tagjainak többségét is németek alkották.

A harkovi egyetem orvosi karára kapott tanári kinevezést Koritáry György (1772–1810) is, az orosz földön megfordult magyar orvosok egyik kiválósága, akinek feladata lett a gyógyszertan és az orvostörténelem előadása is. A feljegyzések szerint a gyógyszertant Johann Bartholomäus Tromsdorff könyvei, az orvostörténelmet saját jegyzetei szerint adta elő. Az igazi polgári családból származó Koritáry György 1772. április 6-án született a Hont megyei Korponán. Iskoláinak elvégzése után a jénai egyetem orvosi karára iratkozott be, itt szerzett orvosi diplomát. Ebben az időben Jénában a kor kiváló orvosai tanítottak, annak idején Schiller (aki maga is orvosi végzettséggel rendelkezett) a legjobb helynek nevezte a

jénai orvosi kart. Itt formálódott ki Koritáry „orosz vonzalma”, hiszen évfolyamtársai között sok orosz volt. Tanárai közül nagy hatással volt rá Christian Gottfried Gruner (1744–1815), az orvostudomány egyik első historikusa. Gruner 1773 óta volt az elméleti orvostan és a botanika rendes tanára, 1782-től rendszeresen adta elő az orvostörténelmet. Jelentősége abban állt, hogy nem az akkor divatos biográfus orvostörténelmet művelte, hanem a betegségek történetét tárgyalta. Ő a megteremtője a modern orvostörténeti előadásoknak, s ebben mestere lett Koritáry Györgynek is. Előadásait, amelyet „Historia Medicinae” címmel hirdetett meg, saját jegyzeteiből tartotta, és ezt a módszert követte Harkovban Koritáry is.

Koritáry nem maradt Jénában, tanult Lipcsében, Halléban és Würzburgban is, végül Bécsben szerezte meg orvosi oklevelét. Itt Johann Peter Frank (1745–1821) professzornál (aki később maga is Oroszországba vándorolt ki) Koritáry előadásokat tartott a terápia tárgyköréből. A kor követelményeinek megfelelően letette a sebészi-szülészmesteri és a szemészi vizsgákat is.

Egyetemi tanulmányai befejezése után előbb tíz hónapig Selmecbányán tevékenykedett, majd Pestre költözött, ahol alig két év alatt több mint száz sikeres szürkehályog-műtétet végzett. Kiváló elméleti felkészültsége és gyakorlati tudása bátorította fel őt arra, hogy 1803. november 7-én pályázatot adjon be a Magyarországon megüresedett országos főszemészi hivatal elnyerésére. Az állást azonban nem ő kapta meg, mivel protestáns vallása miatt hátrányos helyzetben volt a katolikus pályázókkal szemben.

Nemcsak a kudarc, hanem volt bécsi tanárának, Franknak a meghívása is arra ösztönözte, hogy Oroszországba vándoroljon ki, az akkor alakult orosz egyetemek valamelyikére. (Ekkor alapították a harkovi, a kazanyi és több orosz katonaorvosképző intézetet.) Eljutott Harkovba, ahol az egyetem dékáni méltóságát több ízben is viselte: 1807-ben és 1808–1810 között. 1810-ben, 38 éves korában váratlanul elhunyt.

Moszkvában Mihail Ivanovics Skiada (Михаил Иванович Скяда) (1748–1805) és később Ivan Petrovics Vojnov (Иван Петрович Войнов) adta elő az orvostörténelmet, az utóbbi lett a megszervezett orvostörténelem tanszék kinevezett egyetemi tanára is. Az orosz szakirodalomban Mihail Ivanovics Skiada néven szereplő tudós eredeti neve: Michel Skiadan, aki a görögországi Kefalóniában született 1748-ban, Nápolyban, Löwenben és Leydenben tanult, itt szerzett orvosdoktori oklevelet 1774-ben, innen vándorolt ki Oroszországba. 1776-ban kinevezték a moszkvai egyetem pathologia-physiologia professzorává, s emellett az orvostörténelmet is tanította. 1805. szeptember 5-én hunyt el.

Vojnov orvos és botanikus volt, aki a moszkvai egyetemen szerzett orvosi diplomát (1794), de tanult a königsbergi, a heidelbergi és a göttingeni egyetemen is. Hazatérése után a moszkvai bábaképzést irányította, majd a botanikai tanszéken működött. 1815-ben orvostörténeti előadásokat hirdetett meg, amelyek népszerűségére hivatkozva rendkívüli tanári címért folyamodott. 1825-ben az orvostörténelem rendes tanárává nevezték ki.

Az első átfogó, az egész 18. századot felölelő orvostörténeti munka Wilhelm Michael von Richter (1767–1822) (Keresztúri Ferenc veje) nevéhez fűződik. A szerző talán orosz földön a legnagyobb szakmai és közigazgatási pályát befutó oroszországi német orvos, aki a moszkvai egyetem tanára, a Birodalmi Orvosi Kollégium tagja, egy időben elnöke, magas orosz állami kitüntetések birtokosa, az Orosz Tudományos Akadémia tagja, majd elnöke stb. volt.

Richter 1767-ben született Moszkvában egy Riesenburgból orosz földre vándorolt német evangélikus lelkész gyermekeként, s 1822-ben hunyt el Moszkvában. Iskoláit a moszkvai német gimnáziumban kezdte, majd a baltikumi német Ravelben, egy elit német gimnáziumban folytatta. 1783-ban beiratkozott a moszkvai egyetemre, annak a magasabb tanulmányokra felkészítő bölcsészeti tanfolyamára. Orvosi tanulmányait Erlangenben, Berlinben és Göttingenben végezte, majd Franciaországban és Angliában tett tanulmányutat. 1788-ban Erlangenben avatták orvosdoktorrá. Még két éven át Göttingenben és Berlinben mélyítette tudását, végül 1790-ben visszatért Oroszországban és rendkívüli tanárként a szentpétervári szülészképzőben oktatott. 1794-ben a moszkvai orvosi karhoz tartozó bábaképző rendes tanára, 1795-ben bábatankönyvet adott ki. 1802-ben igazgatója lett annak a hivatalnak, amely felügyelte és szakmailag irányította egész Oroszország területén a szülészeti kórházakat, itt kidolgozta a sebészi és bábarendtartást. 1810-ben a moszkvai orvosi karon a szülészet professzorává nevezték ki. 1818-ban Anna Fjodorovna cárné udvari tanácsossá, később II. Sándor a Birodalmi Orvosi Tanács tagjává és elnökévé nevezte ki. Széles szakirodalmi tevékenységet fejtett ki, munkái közül kiemelkedik a „Handbuch der Geburtshilfe” c. tankönyve és a „Geschichte der Medicin in Russland” c. munkája.

Utóbbi műve különösen értékes az orosz és az európai orvostörténelem szempontjából. Három kötetét teljes egészében a 18. század orosz orvosi közélet eseményeinek, intézménytörténetének és szereplőinek szentelte. Az egyes cárok uralkodásának ideje a fejezetek időhatára, ezen belül tárgyalja az eseményeket, az intézményeket életre hívó rendeleteket, törvényeket, valamint közli az adott korszakban alkalmazott orvosok, sebészek, katonaorvosok, bábák stb. teljes névsorát és a jelentősebb orvosok életrajzi, szakirodalmi tevékenységének adatait is. Ez utóbbi kicsit hasonlít Weszprémi biográfiai munkájára, hasonló szempontok szerint állította össze Richter az életrajzokat és a bibliográfiákat. A publikációkat az eredeti nyelven adja meg, valamint közli azok orosz fordítását is. A munkában közel ezer személyre találunk adatokat, az életrajzok száma megközelíti az 500-at, amelyből pontosan nyomon követhető a nemzetiség, a tanulmányok helyei stb. A munka német nyelven került kiadásra, hiszen ebben az időben az oroszországi orvostársadalom zömét németek adták, némi „túlzással”: ez volt az orosz orvosi közélet nyelve.

*

A 19. század második felében elég színes képet mutatott az orvostörténelem oktatása az orosz egyetemeken: Moszkvában volt ugyan orvostörténeti tanszék, de a többi orosz egyetemen az orvostörténelem oktatását a „természettörténeti intézet” szervezte. Ez volt Szentpéterváron, Kijevben, Kazányban, Harkovban, Varsóban, ahol rendkívüli és magántanárok adták elő az orvostörténelmet. Szentpéterváron, Moszkvában, Kijevben és más katonaorvosi akadémián a sebészettörténetet adták elő kötelező módon, míg a kronstadti tengerészeti orvosakadémián – a hajóorvosképzésen belül – orvos- és hajózásorvoslás-történeti előadásokat hirdettek meg. Az Orosz Tudományos Akadémián belül az orvosi osztályon is foglalkoztak orvostörténelemmel, hasonlóan a Császári Orvostudományi Társasághoz, ahol külön bizottság gondozta az orvostörténelem szakmai kérdéseit.

A bolsevik forradalom alapjaiban változtatta meg a tudományos élet szervezeteit, az egyetemi képzés tartalmi és intézményi rendszerét. Az egyetemek elvesztették autonómiájukat, központi irányítás alá kerültek, egységes formákat, rendszereket és oktatási programokat alakítottak ki. 1926-ban a szovjet egészségügyi minisztériuma minden orvosegyetemen kötelezővé tette az orvostörténelem oktatását, elrendelte az orvostörténeti tanszékek megszervezését. Például Tbilisziben létezett az egyetemen orvostörténeti tanszék, intézetté 1943-ban szervezték át, 1950-ben, az elsők között alakult meg a Grúz Orvostörténeti Társaság, amelynek jelentős magyarországi kapcsolatai is volt. [1]

Az orvostörténelem oktatási programja csak részben követte a medicina fejlődését, nagyobb hangsúlyt helyezett a szocialista korszakra. Az orvostörténelem ideologikus tárgy lett, hiszen minden történeti korszakban az elnyomottak és elnyomók viszonya szempontjából vizsgálata és bírálta a medicina haladását, eredményeit, nagyobb hangsúlyt helyezett a népi orvoslásra, s a harcos materializmus szemszögéből vizsgálta az egyház szerepét stb. Az orvostörténelem oktatásának megszervezése a szovjet korra jellemző módon és módszerekkel történt: központi utasítás rendelte el az orvostörténelem oktatásának bevezetését, előírta az ideológiai követelményeket, tankönyveket írattak, s politikai megbízhatóság szerint válogatták ki az oktatókat. Nem tiltották a külföldi szakirodalmat, csak a marxizmus-leninizmus szemszögéből vizsgálták meg azok tartalmát.

Mindezek ellenére nagy jelentőségű az orvostörténelem oktatásának kötelező bevezetése, amit a második világháború után a szocialista országok is követtek, kivéve hazánkat, ahol az ellenkezője történt: kiiktatták az orvosképzésből, hosszú évtizedekig nem adtak lehetőséget az egyetemi oktatáson belül az orvostörténeti előadásoknak. A Szovjetunióban az orvosegyetemekre bízták az orvostörténeti jellegű gyűjteményeknek múzeummá történő fejlesztésének lehetőségeit.

Az egykori szentpétervári Katonasebészképző Akadémiát katonaorvoslás-történeti múzeummá és intézetté alakították át, Moszkvában mindkét orvosegyetem rendelkezik orvostörténeti múzeummal. Az 1950-es években a 16 szövetségi köztársaság mindegyikében szerveztek szakmai múzeumokat, felügyelője és szakmai irányítója az egyetemi orvostörténeti intézetek lettek.

Az 1960-as években szövetségi köztársaságonként, majd szövetségi szinten is megszervezték az orvostörténeti társaságokat, amely kétévenként – váltakozó színhelyen – országos kongresszust rendeztek. Egy-egy kongresszuson általában 3–4 ezer résztvevő jelent meg, s közel kétezer előadás hangzott el a különböző szekciókban. Igaz, az orvostörténelem tárgykörébe utalták a három-négy évvel azelőtt történteket is, így az „igazi” orvostörténeti tárgyú előadás csupán néhány százalékát adta a kongresszuson elhangzott referendumoknak. Az orvostörténelem művelésében is inkább a mennyiségi, mint minőségi mutatók voltak a meghatározók. Ettől függetlenül számos nagy név képviselte a szovjet-orosz orvostörténeti kutatásokat a nemzetközi orvostörténeti életben.

Ezzel egy időben az akkori szocialista országokban is megindult az orvostörténeti oktatás.

Design downloaded from free website templates.