I. rész   |   II. rész   |   III. rész   |   IV. rész   |   V. rész   |  

Orvostörténet Magyarországon

|3| A magyar orvostörténet-írás és -kutatás korai eredményei

megtekintés pdf formátumban

A magyar orvostörténelmi érdeklődés nyomai már a krónikás irodalomban is fellelhető, amelynek jellemzője az életrajzi érdeklődés, a pusztító járványok leírása, az uralkodók vagy neves egyéniségek betegségeinek és halálának az áttekintése. Az első magyar orvostörténelmi műnek Zsámboky János (Johannes Sambucus) (1531–1584) "Icones veterum aliquot ad recentium medicorum philosophorumque" című, 1574-ben Antwerpen megjelent munkáját kell tekintenünk, amelyben a polihisztor szerző számos orvos és filozófus életútját és munkásságát közli. A magyarországi hagymázjárványokról szól Jordán Tamásnak (1539–1585) a pestises láz jelenségével foglalkozó tanulmánya, amely több történeti visszapillantást is tartalmaz.

A 17. században új műfajként jelentkezett az orvostörténelmi tárgyú „orvosavatási értekezés”. Ilyen például Monau (Monavius) Frigyes (1592–1659) Hyeronimus Fabricius de Aquapedentéről és Moller Károly Ottó (1670–1747) Hippokratesről írott disszertációja. Az orvostörténeti érdeklődés szempontjából számottevő Jeszenszky (Jessenius) Jánosnak (1566–1621) Vesaliusról írt könyvecskéje, amely értékelő és a múlttal kapcsolatos megállapításokat is közöl. [1]

Az előző korszakokhoz képest nálunk is az orvostörténeti érdeklődés virágzásának a kora a 18. század. Ekkor már valóban orvostörténeti szándékkal megírt disszertációk sora jelenik meg nyomtatásban, de a csúcsot Weszprémi István (1723–1799) "Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae Biographia" című négykötetes életrajzi összeállítása jelenti, amely saját koráig közli a magyar orvosokra – életükre és munkásságukra – vonatkozó adatokat. Ezzel valójában a tudományos magyar orvostörténelem alapjait vetette meg.

Már az előbb említett orvosi disszertációk témaválasztása is változatos és erősen a német orvostörténet-írás hatása alatt állt. Kiadási helyük a szerzőket képző egyetem városa, amely az esetek többségében azonos a német orvostörténeti kutatás korabeli központjaival. Enyedi István 1719-ben Halléban Hippokratesnek a szívről és a vérkeringésről vallott nézeteit értékeli, de itt védte meg 1742-ben Csernanszky Sámuel is az egyiptomi és a görög-római orvostudományról írott értekezését. Kortársuk, Zágoni Gábor (1725–1787) 1764-ben Göttingenben értekezett a 18. század jelentős orvosi felfedezéseiről és elméleteiről.

Az értekezések kiszélesedését jelenti Adámi Pál (1739–1795) háromkötetes munkája az állatorvoslás történetéről, míg a hagyományok követésének tekinthető Chenot Ádám (1721–1789) könyve az 1770. évi erdélyi pestisjárványról, s a szakszerű leírás közben értékes történeti visszapillantásokat is közöl. Megállapítható, hogy az előbb felsorolt munkák kisebb jelentőségűek Weszprémi István Succinctájához képest. [2]

A 19. század első felében

A 19. század első felében már erős hatást gyakorolt a német pragmatikus orvostörténeti szemlélet a magyar orvostörténeti munkákra, így elsősorban a pesti egyetem orvosavatási értékezéseire. A változatos orvostörténeti témaválasztás mellett figyelmet érdemel a szerzők hivatkozási irodalma, főleg Sprengel, Choulant, Hecker, később Wunderlich, Haeser, Littré és Daremberg munkáit sorolják fel. Általában olyan témakört választottak, amelyek már kidolgozásra kerültek az előbb említett szerzőknél, s csak magyar vonatkozásokkal egészítették ki. A közel félszáz orvostörténeti tárgyú munka között említendő Lósy Pál (1839) írása az orvostudomány korszakairól, Elsass Náthán (1837), valamint Detsinyi Lipót (1847) tanulmánya a zsidók orvosi ismereteiről, Pollak Herman (1832) és Rakita Alajos (1846) értekezései a himlőoltásról, Cornides Péter (1839) vizsgálódása a keleti dögvészről, Adler Herman (1846) eszmefuttatása a gyógytani rendszerekről, míg Hauke Antal (1842) a 19. század orvostudományáról értekezett. Sajnos e szerzők a későbbiekben nemigen folytatták történeti kutatásaikat.

A pesti egyetemen folyó orvostörténeti oktatás mellett a Királyi Orvosegyesületben találkozunk az orvostörténelem ápolásával. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint változatos témakörökben számos orvostörténeti előadás hangzott el, és a hozzászólások is a tagok e tárgyban való alapos jártasságát bizonyítják.

A 19. század második felében

A meginduló hazai orvostörténeti kutatás mindinkább igényelte a forráskiadást és az átfogó orvostörténeti munka megírását, amely az egyetemes áttekintés mellett a magyar fejlődést is visszatükrözte volna. Egyre több magyar szaklapban és orvosi folyóiratban jelentek meg orvostörténeti tárgyú tanulmányok (Orvosi Tár, Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Ország Tükre, Történelmi Tár stb.), amelyek egy-egy magyar történelmi korszakot vagy az európai vonatkozásokat tárgyalták. A kutatásokat nagyban megkönnyítette Linzbauer Xavér Ferenc (1807–1888) három nagy egységből álló, hétkötetes, a magyar egészségügyet és orvosi törvények múltját bemutató műve ("Codex sanitario-medicinalis Hungariae..."), amelyet 1852–1861 között sorozatban adott közre. Linzbauer könyvei felbecsülhetetlen értéket jelentenek ma is, s ez elindítója lett az összefoglaló jellegű munkák megírásának.

A Linzbauer hatására jelentkezett szerzők közül kiemelkedik Fekete Lajos (1834–1877) kisújszállási orvos, aki 1864-ben Pesten adta kis "A gyógytan története rövid kivonatban" című, közel 250 oldalas munkáját. A szerző bevezetőjében írta, hogy munkájához forrásnak Wunderlich "Geschichte der Medizin" (1859) c. hasonló kötetét tekintette, míg a magyar vonatkozások anyagát Linzbauer Codexéből merítette. A gyógytan rövid története az orvostudomány fejlődését az ó-, közép- és újkorra osztotta fel, ezen belül földrészenként és országonként tárgyalta az orvosi ismeretanyagot, az orvosi gondolkodás bővülését, az orvosképzés kérdéseit, a járványügyet és a szaktudományok kialakulását. Az egyes korok végén a magyar vonatkozásokat tárgyalta, sűrűn idézve Linzbaueren kívül Weszprémi István munkáját. [3] Fekete valóban az első átfogó képességű és szemléletű magyar orvostörténész volt, aki e munkáján kívül több jelentős tanulmányt és könyvet írt az orvostörténelem tárgyköréből. Rendszeresen publikált a "Gyógyászat"-ban, a "Történeti Tár"-ban, az "Ország Tükré"-ben és a "Századok"-ban, és halála előtt nem sokkal megjelentette könyv alakban a "Magyarországi ragályos és járványos kórok rövid történelme" című feldolgozását. Kéziratban maradt meg tőle "Az orvostudomány története Magyarországon" c. kötete, amely terveink szerint végre megjelenik nyomtatásban is.

Fekete Lajos orvostörténeti kutatásaira nagy hatással volt Sugár Fábiusznak (1820–1890) az 1861-ben Pesten megjelent "Az orvosok és az orvosi tudomány Magyarországban a legrégibb időktől fogva századunk elejéig" című füzete, amely a gondolatébresztő témafelvetésen kívül érintette asz egyetemes vonatkozásokat is. E munka hatása kimutatható Lengyel Endre (1821–1902) orvostörténeti cikkeinél is, amelyek általában napilapokban jelentek meg, de kéziratban maradt az "Orvosi történelem" címet viselő könyve. Lengyel jelentősége az orvostörténelemnek a tudományos ismeretterjesztés szolgálatába való állításában keresendő, amellyel a nem szakemberek körében szerzett híveket e szakterületnek.
A 19. század második felében nagy számban jelentek meg hazánkban is az ókori ismeretekkel és iskolákkal foglalkozó tanulmányok és közlemények, amelyek megszületésére elsősorban a francia, a német és az olasz orvostörténeti iskolák voltak hatással. A hazai irodalomból id. Purjesz Zsigmond (1845–1896), a pesti egyetem orvostörténeti magántanára emelkedett ki. Elsőnek a görög orvostudománnyal és a hippokratesi gondolatokkal foglalkozott, majd 1876-ban az Ebers-féle papiruszok orvosi vonatkozásairól adott ki könyvet. A hazai szaklapokon kívül bécsi és müncheni folyóiratokban közölt ókori és középkori témájú orvostörténeti tanulmányokat.

Purjesz hatására kezdett el orvostörténelemmel foglalkozni Rózsay (Rosenfeld) József (1815–1885), aki főleg a zsidó orvosi iskolákkal és ismeretekkel, valamint ifj. Bókay János (1858–1937), aki a gyermekgyógyászat történetével foglalkozott.

Az orvostörténelem tárgykörében fejtett ki jelentős szakirodalmi tevékenységet Tihanyi (Tiegermann) Mór (1866–1918), aki öt jelentős tanulmányban foglalkozott a görög-római orvosi ismeretekkel, Hippokrates és Galenos tevékenységével, Aristoteles és Platon hatásával az orvosi ismeretekre, a görög orvosi iskolák materialista irányzatával, valamint feldolgozta a vérkeringés történetét,. Nagyobb tanulmányai mellett számos ismeretterjesztő orvostörténeti cikket írt napilapokban. Később rendőrorvosi hivatása miatt felhagyott orvostörténeti kutatásaival. [4]

A reformáció és a felvilágosodás szellemi hatása az orvostudományra, a természettudományos orvosi gondolkodás kialakulása – ez volt Schuschny Henrik (1857–1929) kutatásainak témája, valamint tanulmányt írt Toldy Ferencről, az orvosról. Hosszabb tanulmányban vizsgálta meg a protestáns vallásokkal együtt jelentkezett szabadabb gondolkodás és természettudományos érdeklődés hatását a német és németalföldi egyetemek orvosi karán, míg másik írásában a magyar orvosképzés történetével foglalkozott. Vele kapcsolatban még meg kell említenünk, hogy ő javasolta 1889-ben Fodor Józsefnek az orvostörténelem beiktatását a középiskolai egészségtan tantervébe.

A nagyszombati egyetem orvosi karának centenáriuma, a kolozsvári egyetem megszervezése, valamint a millenniumi események jó alkalmat kínáltak, hogy a magyar orvosképzés történetét ismételten feldolgozzák könyv vagy tanulmány formájában. A munkák sorából kiemelkedik Hőgyes Endre (1847–1906) "Emlékkönyv a budapesti királyi magyar Tudomány Egyetem Orvosi Karának múltjáról és jelenéről" című (1896) egyetemtörténeti könyve, amely nemcsak kiváló történeti feldolgozás, hanem dokumentumgyűjtemény is. A másik jelentős feldolgozás Maizner János (1828–1892) "A kolozsvári Orvos-Sebészi Tanintézet történeti vázlata (1775–1872)" című (1890) könyve, amelyben a kolozsvári orvosi kar jogelődjének fejlődését ismertette.

A 19. század utolsó évtizedeiben, Kolozsvárott és Erdélyben valóságos orvostörténeti kör alakult ki. Az előbb említett Maizner Jánoson kívül jelentős orvostörténeti kutatásokat végzett a magyar vérátömlesztés egyik úttörője, Gyergyai Árpád (1845–1881) is, aki először Claude Bernard életét és munkásságát ismertette, majd 1881-ben a római sebészetről adott ki könyvet. E két kiemelkedő munka mellett számos, az erdélyi orvostudományról és gyakorlatról szóló tanulmányt közölt a"Deutsche Archiv für Geschichte der Medizin" című müncheni folyóiratban, míg az erdélyi lapokban a középkor orvoslását ismertette. Halála előtt magántanári kérelemmel fordult a kolozsvári egyetem orvosi karához az orvostörténelem tárgyköréből, de székfoglaló előadása előtt elhunyt. Gyergyainál az anyag feldolgozásának racionális módjánál, idézeteinél, forrásainál elsősorban a francia és az olasz orvostörténet-írás, s főleg Daremberg hatása mutatható ki. Kortársa, Gusbeth Ede (1839–1906) elsősorban Brassó egészségügyét tárta fel sorozatkiadványaiban (1884–1900), a századforduló éveiben pedig Pataki Jenő (1857–1944) az erdélyi orvostörténelem elfelejtett nagyságait elevenítette fel (Dimien Pál, Mátyus István, Pápai Páriz Ferenc stb.). [5]

Az egyre szélesedő orvostörténelmi szakirodalom tette indokolttá, hogy a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésén (1877) Poór Imre 100 aranyos pályadíjat tűzzön ki „az orvosi tudomány Magyarhonban, fejlődésének története a legrégebbi időktől a mai napig” címmel. A kitűzött határidőre (1885. december 31.) nyolc pályamű érkezett a bíráló bizottsághoz, de egyiket sem tartották megfelelőnek. A tapasztalatok alapján Poór módosította a kiírást: a kész munka helyett csak tervezetet és teljes bibliográfiát kért. A módosításra Kovács Imre, Schuschny Henrik és Purjesz Zsigmond pályázott, de csak az utóbbi kettő pályázatát tartották megfelelőnek. Egymástól független munkaközösség létrehozását javasolták, koronként és szaktudományonként más-más személlyel kívánták megíratni az egyes fejezeteket. A művet Magyarország gyógyszerészettörténetével kellett volna kiegészíteni, s így végül gyűjteményes kötet formájában akarták kiadni a magyar orvos- és gyógyszerészettörténet összefoglaló kézikönyvét.

A bírálók (Poór Imre, Schächter Miksa és Dulácska Géza) már afelé hajlott, hogy Schuschnyt és Purjeszt bízzák meg a munkaközösségek megszervezésével, amikor az 1888. évi tátrafüredi vándorgyűlésen elhangzott Demkó Kálmán (18521918) "Közegészségügy városainkban a XV–XVII. században" című előadása. A lőcsei középiskolai tanár nem hallott a pályázatról, de – tekintettel orvostörténelmi kutatásaira és megjelent tanulmányára – Poór Imre tanácsára ő is benyújtotta pályázatát. A Vándorgyűlés Központi Választmánya 1888. október 12-én Demkó Kálmánnak ítélte oda a pályadíjat és egyben megbízta "A magyar orvosi rend története" című – az orvos- és gyógyszerészettörténetet együtt tárgyaló – munka megírásával.

Demkó a feladatot elvégezte, s 18921894-ben jelent meg "A magyar orvosi rend története, tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végig" című kétkötetes munkája, amelynek – erényei mellett – maradtak hibái is. A 18–19. századi magyar orvostörténeti kutatásoknak ez az áttekintése további kutatásokra ösztönzött, s nagyban hozzájárult a hazai orvostörténeti kutatások nemzetközi elismeréséhez. A Demkót követő nemzedék kiemelkedő egyénisége Győry Tibor, akinek szakirodalmi munkássága mély nyomot hagyott a magyar orvostörténet-írásban. A Semmelweis-kutatással kapcsolatos szakirodalmi munkássága mellett kiemelkedő műve az 1936-ban megjelent, a budapesti tudományegyetem orvosi karának történetét feldolgozó kötete, valamint nevéhez fűződik a magyar orvosi bibliográfia összeállítása 1472-től 1899-ig. Vele egyidőben fejtette ki szakirodalmi tevékenységét Tihanyi Mór, Mezei Béla, Schwartz István, Wertner Mór, Molnár István, Pataki Jenő, Irsay István stb.

A két világháború között

A két világháború között jelentek meg kiváló, ma is használatos orvostörténeti forráskiadványaink, adattáraink és feldolgozásaink.

Itt kell megemlítenünk Magyary-Kossa Gyula (18651944) négykötetes, 1929 és 1940 között kiadott "Magyar orvosi emlékek" című könyvét, majd az újabb szintézisre törekvő művek szerzőit: Mayer Kolos Ferenc (1899–1988) "Az orvostudomány története" (1927), s Hints Elek (1893–1966) "Az orvostudomány fejlődése az emberiség művelődésében" című (1939) kötetei.

E kor kiemelkedő kutatója Herczeg Árpád (1890–1957), Szumowski munkájának magyar tolmácsolója, aki az eredeti munkát magyar vonatkozásokkal egészítette ki. Ezen időszak kiváló magyar orvostörténészei közé tartozott: Korbuly György, Diósadi Elekes György, Fritz Sándor, Vajda Károly, Daday András, Nékám Lajos, Vámossy István, Pólya Jenő, Bálint Nagy István és mások.

Külön kell említenünk az orvosi szaklapokban az orvostörténelem jelentkezését: az ilyen jellegű rovatok és szemlék megindulását. Elsőnek az "Orvosi Hetilap"-ban adtak helyet az orvostörténelemnek, 1923-tól Herczeg Árpád a "Heti Krónika" keretén belül rendszeresen közölt kisebb visszaemlékezéseket és híreket, majd 1925-ben Magyary-Kossa szerkesztésében megindult az "Orvostörténelem" című rovat, ahol már nagyobb terjedelmű közlemények is megjelentek. Ugyancsak rendszeresen közölt orvostörténeti írásokat a "Budapesti Orvosi Újság", a debreceni "Orvosok és Gyógyszerészek Lapja" (Diósadi Elekes György szerkesztésében), míg rendszertelenül a többi orvosi lap is.

Az orvostörténeti összefoglaló munkák foglalkoztak a gyógyszerészet történetével is, de ilyen tárgyú munkák külön is megjelentek. Elsőnek Schédy Sándor (1831–1902) "A magyarországi gyógyszerészet rövid története" című könyvét (1897) kell említenünk, de hasonló jelentőséggel rendelkezik Orient Gyula (1869–1940) "Az erdélyi és bánáti gyógyszerészet története" című (1929) feldolgozása is. Ezzel közel azonos időben jelent meg Studény János [6] (1892–1929) és Vondra Antal (elh.: 1929) "Hírneves gyógyszerészek" című (1929) műve, Baradlai Jánosnak (1873–1942) és Bársony Elemérnek (1879–1938) "A magyarországi gyógyszerészet története az ősidőktől a mai napig" című (1930) kétkötetes munkája, valamint Sztankai István "A gyógyszerészetre és a budapesti gyógyszertárakra vonatkozó adatok" című (1935) feldolgozása. A kisebb gyógyszerészettörténeti témájú közlemények általában a gyógyszerészi lapokban, így a "Gyógyszerészet"-ben és a "Gyógyszerészi Hírlap"-ban láttak napvilágot.

Design downloaded from free website templates.